Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Fekete J. József: „Mit ér az irodalom, ha magyar?”
hogy a németajkú közönség miért fogadta jobban az egyik, és miért rosszabbul a másik (vagy a többi) Márai-alkotást. A gyertyák csonkig égnek sikertörténetét éppen az ismert és ismeretlen világ ábrázolásának harmonizálásából vezeti le, mondván, attól még nem kapott volna a regény után a német olvasó, hogy a történés környezete a Monarchia, hiszen az osztrák írók már kialakították a német olvasó Monarchia-képét, hanem az, hogy a Márai-mű „rábukkant arra az üres helyre, amelyet a vele valamilyen módon párhuzamban szemlélhető osztrák művek hagytak meg". Fried azzal a mondatával vezet át a negyedik kötethez, amelyben megállapítja, hogy „hosszabb távon nem prognosztizálható a német (nyelvű) Márai-recepció, például az, valóban szervesebb része lesz-e a Márai- életmű a közép-európai irodalmi koinénak, vagy csupán a magyar kritikusok hangoztatják annak szükségességét, hogy a Márai-életmű közép-európai szembesítései megtörténjenek". Mielőtt továbblépnénk, hadd említsem még csak azt, hogy ritka alkalom magyar (szerzők tollából magyar vonatkozású) fordításkritikát olvasni, most pedig majdnem egy egész kötetnyi tanulságos szaktanulmányt vehet kezébe az érdeklődő olvasó és az értő szakember. Azért írom, hogy majdnem, mert a gyűjteményben nem minden írás foglalkozik a fordítás elméletével oly mód, hogy azt fordításkritikaként értelmezhetnénk, hanem inkább kitágítják a magyar irodalom német recepciójának az utóbbi esztendőkben belátható horizontját. Bernáth Árpád és Bombitz Attila négykötetes projektjének zárókötete javarészt kettőjüknek a SZTE Germán Filológiai Intézetében 2003 és 2005 között vezetett, Márai Sándor műveinek német nyelvű utóéletével foglalkozó hallgatói és doktoranduszi szemináriumai során született recenziók, referátumok, tanulmányok szerkesztett változataiból állt össze. Ebben a könyvben teljesen leszűkült a tudományos érdeklődés fókusza, egyetlen magyar szerző életművének német nyelvű recepcióját fogja látómezejébe. Fried István bevezető tanulmányában összefoglalja a Márai-olvasás (és -elutasítás) német vonzatait, leszögezi, hogy a művei iránti érdeklődés lankadatlan, ugyanakkor hiányérzetének is hangot ad: „A németországi (ausztriai, svájci) hungarológia viszont még nem jelentkezett azzal a komparasztikai, irodalomtörténeti művel, amely ennek a német nyelvű Márai-befogadásnak értelmezésével szolgálna, de nem tette a német nyelvű olvasó asztalára azt a monográfiát sem, amely a német irodalomtörténeti/regénypoétikai nézőpontból tenné mérlegre a Márai-életművet". A recepciótörténet vizsgálata a magyar kutató számára szerinte kettős csapdát rejt. Az egyik buktató az, hogy eleve a magyar ismeretekhez méri a német befogadást, tehát eleve előfeltételezésekkel vág bele a munkába, és ebből ered a másik buktató is, ami abban tárgyiasul, hogy a magyar kutató elfelejti, hogy a német recenzens nem Márai regényét, hanem Márai németre fordított regényét olvassa, ráadásul nem is annak megírása idejében, hanem az azóta eltelt idő alatt megváltozott körülmények között. Ezzel szemben a német recepció sajátossága, hogy - minden bizonnyal a magyar filológiai és hermeneutikai kutatás eredményeinek hozzáférhetetlensége miatt - Márait a német irodalom kontextusában igyekszik elhelyezni. Ennek persze van némi alapja, hiszen, miként Fried István jelzi, „Márai nem pusztán magyar irodalmi szövegekre utal vissza, hanem a bécsi modernségre is". A szerző következtetése, miszerint „erősen valószínűsíthető, hogy a Márai-befogadást részben a »keleti« Európa iránt föltámadt érdeklődés segíti, részben a Márai-művek önmeghatározási kísérlete, amely az »európaizálódás« gesztusait ironikusan szemléli", harmonizál a recepciótörténeti és -elméleti sorozat megállapításaival. A negyedik kötet címében megjelenő reneszánszot Márai kapcsán Fazekas Tiborc használja a megújuló érdeklődés értelmében. Tanulmányában leírja, hogy Márai német nyelvű felfedezése (újrafelfedezése) és töretlen sikere kétségtelenül az 1999-es Frankfurti Könyvvásár legmaradandóbb (és legváratlanabb) eseménye, de Márai a német könyvpiacon már 1935-től jelen volt, 1999 előtt 21 könyve jelent meg német fordításban. A világ tehát korántsem 1999-ben kezdődött, hiszen az átütő sikert hozó Márai-mű már 49 éve kapható volt Németországban, igaz, más fordításban, így az 1999-es esztendő inkább vízválasztó, mint korszakhatár. A tanulmány szerzőjét az izgatja, hogy mi minden játszott közre ahhoz, hogy 1999 elkülönítse a korábbi nem igazán sikert a későbbi határozott sikertől. Az irodalmi siker és sikertelenség természetrajza bonyolult, számtalan elem együtthatása szükséges a befogadáshoz vagy az elutasításhoz, illetve a puszta jelenlét tudatosításához. Ezek közül Fazekas széles panorámájú nagy tanulmányában kuriózumszerű példákat is felsorakoztat. Mellettük szóvá teszi, hogy mivel az említett 21 műből húszat 13 fordító jegyez, Márai eleve nem szólalhatott meg egységes, saját hangon németül, ráadásul a tarka kiadói névsor se szavatolhatta az áttörő sikert, arról nem is beszélve, hogy micsoda törést okozott a háború és az ország kettéosztása feletti trauma a német szellemi életben. A számos helyen a további kutatásra buzdító szerzőben felmerül a gondolat, hogy Márai emigráns életvitelének talán arra kellett volna predesztinálnia műveit, mint 110
