Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Fekete J. József: „Mit ér az irodalom, ha magyar?”
elemzők előtt pedig föltárulnak a turpisságok, kiderül, hogy a fordító hol tömörít, és ezzel megfosztja az idegen nyelvű befogadót az eredeti szövegben rejlő összefüggések felfedezésének lehetőségétől, máskor meg önkényesen kiegészíti az eredetit, amivel meg túlértelmezi, máskor meg átértelmezi az eredetiben eleve benne rejlőket. Valastyán Tamás fordítói remeklésről beszél Tar Sándor Szürke galamb című regénye kapcsán, és arra mutat rá, hogy egy-egy nyelvi lelemény több értelmezési lehetőséget is fölvet, mint a forrásnyelvbeli szó, de szóvá teszi, hogy bizony a remeklés közepette is előfordul a kényszerű és kivédhetetlen jelentésszűkülés. Vakarcs Szilárd Láng Zsolt szóleleményei kapcsán már majdnem megpendíti a fordíthatatlanságról szóló mítosz felhangjait, de megtorpan a „mely nyelv merne versenyezni..." verssor-torzó idézésénél, és inkább arra utal, hogy az értelmezést akadályozza, ha „a célnyelv fogalmának jelentése tágabb, más kulturális közeghez kapcsolódik, mint a forrásnyelvé". Amikor pedig a szerző és a fordító szándéka külön utakon jár - márpedig miként járhatna ugyanazon az úton? -, eleve kényszerű, hogy konfliktus teremtődjön a szerzői szándék és a fordítói intenció között. Ugyancsak Vakarcs Szilárd nyomatékosítja, hogy egy-egy textus társadalmi és politikai topográfiája leginkább abban a kulturális közegben tapogatható le biztonsággal, amelyben ismertek a szöveg kulturális, történelmi, szociográfiai, ideológiai stb. hátterének részletei, amelyek, azon túlmenően, hogy szereplői sorsokat alakítanak, a narráció alkotóelemévé, az esztétikai megformálás mögötti első felületté válnak, ami ismeretük hiányában akár egzotikumnak is tűnhet, de előismeretek nélkül fals irányba terelik a befogadást, értelemadást és értelmezést. Mintha ezt a témát gondolná tovább Forgács Erzsébet Garaczi László németre fordított művei vonatkozásában, amikor már írása bevezetésében leszögezi, hogy amennyiben különbség áll fenn a forráskultúra és a célkultúra között, akkor bizony nem lesz zökkenőmentes a befogadás, lyukak keletkeznek az értelmezési mezőn az értelemadási kísérletek nyomán. Földényi F. László esszéjében Thomas Mannt idézve mutat rá a Budapesten koncentráltan megjelenő ellentétekre: „Míg a mélységben élnek a milliók, addig a napos csúcsokon él az úri osztály. E két réteg között nagyon nehéz a magyar író helyzete, akinek se felfelé, se lefelé nincs meg a hatási lehetősége, a polgári osztály pedig, amelyikre támaszkodhatna, hiányzik. Ilyen speciális viszonyok között a magyar szellem sorsa szomorú, de azért nem reménytelen." A Mann által észrevételezett szociális kontrasztot Földényi Európa és Ázsia, a Kelet és Nyugat, az ősi és modem, a fent és lent kontrasztjává mélyíti, és kimondja: „emiatt olyan sajátos a magyar kultúra is: nehezen fordítható- ságának, ismeretlenségének nem az egyébként valóban nehéz nyelv az oka, hanem az a mélységes belső meghasonulása, amely a nyelvet is sajátossá teszi". Balassa Péter is ezt a törést észrevételezi, de ő gyakorlatiasan indul annak felderítésére, hogy milyen elkülönböződések, hasonlóságok, eredetiségek és különlegességek jelölhetők meg azoknál a szerzőknél - Kertész Imrénél, Krasznahorkai Lászlónál, Esterházy Péternél és Nádas Péternél -, amelyek más magyar írókhoz viszonyítva különbözővé teszik műveiket és azok németországi, svájci, ausztriai recepciójához vezettek. A kérdés megválaszolására bevezeti a „régi író" kulcsfogalmát, ami alatt persze nem valami retrográd vagy konzervatív attitűdöt kell érteni, hanem a napi igényeknek való megfelelés kétes kánonjának elutasítását, az irodalomnak jelentéstartalmú világként való értelmezését. Az említett négy írót azért nevezi réginek, mert „poétikai, formai megoldásaik, beszédmódjuk a szövegben még létre kíván hozni egy saját világot, hogy a szöveguniverzum náluk nem kizárólag önelvű szövegszervezés, hogy nem pusztán autoreferenciálisak, hanem még univerzum, még világ - csonkán, összeomlottam töredékesen, ironikusan vagy tragikusan, de világ". A régi író személyes hitellel és eredeti szuverenitással bír, műveiknek etikai töltete is van, ami autonóm esztétikai formában jelenik meg. Megjelenített, teremtett világaik pedig azt a törést, hasadást, sebet, végső soron meghasonulást ábrázolják, amiről Földényi irt esszéjében, és amiről Balassa úgy véli, ez tartja üzemben a német recepciót: „Ismerősség és távolság feszültségében, az éppen hogy elhagyott nyugati individualizmus és a Keleten még maradványszerűen fennmaradt hiányteológia, hiány-metafizika az az erőtér, az a terület, ahol, véleményem szerint, találkozik a magyar prózairodalom, elbeszélőművészet és a német kulturális recepció. Ábrázolás és szövegsterilitás, illetve stílusművészet, jelentés és jelentésvesztés, modemitás és premodem zárványok konfliktusa, a modemitás kritikája, de mégsem radikális posztmodem értelemben az a határvidék, amely a maga Gestalt-látásával, a csonkaságban felmutatott Egész érzékeltetésével oly szembesítő erejű lehet a nyugati értő olvasó számára." A kötetben szereplő szakemberek dolgozatait áthálózzák a kulcsszavak: Földényi „törés"-képzetét Balassa lendíti tovább, Balassának az ismerős és ismeretlen világról mint a recepciót üzemben tartó erőtérről szóló tézise Fried Istvánnál tér vissza, aki már a sorozat negyedik kötetének tárgyát előlegezi Márai Sándor életműve német (nyelvű) recepciójának tematizálásával. Elgondolkodik afölött, 109
