Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Bálint Péter: Szövegközti párbeszédek a „vajúdó Európában”
Szentkuthynál, miként az egyik kedvelt és sokat tanulmányozott írója, Goethe állítja, nem az utazás végcélja, nem a kitűzött állomásra történő megérkezés, sokkal inkább maga az úton levés, az állandó én- és világfölfedezés a fontos. Épp ebben az értelemben mondhatjuk, hogy Fekete J. József olvasatában sem a műfaji, a regénypoétikai sajátosságokra való rátalálás, sem azok megnevezése és összevetése, kimerítése és átalakítása a fontos, hanem a folyamatos szövegelemzés, kitartó témaboncolgatás válik központi feladattá, no és persze a kitartó párbeszéd létesítése az éppen időszerű Szentkuthy-féle én változattal. Fekete a maga terjedelmes olvasatát, mely az elmúlt másfél évtizedben számtalanszor, és nem is akármilyen mértékben, átalakult, nem kívánja sem befejezettnek tekinteni (nem csodálkoznék, ha bizonyos idő elteltével újabb Szentkuthy-átirata jelenne meg), sem pedig a monográfia akadémikus szabályai szerint felépíteni. Meglehet, sokan a szemére is vetik majd a szemlélete alanyává és tárgyává tett Szentkuthy életéről való pletykálkodást, amely a portréfestésnél valamivel többet is szolgál, mivel bizonyos mértékben a korfestés eszköze is. (Az önéletrajzi elemek az öregedő, és öregségére sikeressé is lett író esetében egyre inkább háttérbe szorulnak, mintha akkorra élet és mű eggyé vált volna, ahogy Szentkuthy maga szerette ezt hangoztatni, noha legalább annyi legenda és mítosz lengte körül Miklóst az élete végén, mint korábban.) Meglehet, hogy néhányan számon kérik rajta, hogy különösebben heves szóasszók megvívása nélkül emeli corpusába a korábbi elemzők, kritikusok egyes tételeit, máig helytálló vagy éppen avíttá vált megállapításait, ahelyett, hogy markánsabb és kritikusabb hangvételt ütött volna meg az íróval és életművével szemben. Az is meglehet, hogy a de- és rekonstruációk korában megfeddik túlságos személyességéért, szubjektív olvasatáért, amelynek tagadhatatlan előnyeit több recenzense is méltatta (Sándor Zoltántól Sáfrány Attiláig), némileg tompítva a feddés súlyosságát. Mert bármennyire is igaz Fekete J. József egyik megértő tórájának megjegyzése, hogy minden olvasó egy másik mű „(de)konstruktőre", az is igaz, hogy a Szentkuthy-mű sajátos vonásait érdemes volna ütköztetni más „dekonstruktőrök", másfajta indíttatású irodalomelmélettel foglalkozó irodalmárok szempontjaival, hogy az összevetés, a másként olvasás révén kézzelfoghatóvá tegyük a mű sokszínűségét, s azt a hiányt, mely a mű recepcióját illetően jól kitapintható. A napló és naplóregény, az önéletírás és a regényes önéletrajz, az intertextualitás és a szerzőség problémáit vizsgálva is számos kérdést vethetünk föl az életművel kapcsolatban, amely nem egykönnyen adja meg magát faggatójának. Fekete J. József láthatóan egyetlen szerelőszőnyeget feszít ki maga és az életmű közé, melyen az oda-vissza való közlekedést, szellemi ténykedést végzi. Ez a szerelőszőnyeg biztosítja, hogy az elkészült vagy torzóban maradt (s csak később re-konstruált, re-tudást), az író áldásával megjelentetett vagy a hagyaték gondozója: Tompa Mária által és az ő szemszögéből helyreállított szövegként közreadott művek valóságos vagy feltételezett időrendi sorrendjében haladjon előre az életműben. Függetlenül attól, hogy a kommentáríró maga és oly sok más Szentkuthy-értelmező hogyan csoportosítja: műfaji, tematikai, stilisztikai, rituális színpadi-dramaturgiai szempontokat figyelembe véve e szövevényesen bonyolult életművet. A szerzőnek szíve joga eldönteni, hogy miféle vezérfonalat választ kommentárja folyamatosságának biztosításához, ami nem feltétlenül jelent egységességet és következetességet is. Amilyen összetett és sokféle maga a górcső alá vonni kívánt életmű, éppoly sokféle megközelítési és értelmezési lehetőséget is teremt; nem véletlen a Szentkuthy-recepció némi zavara és irigylésre méltó bősége, ellentmondásossága és határozottan elfogult jellege. Fekete hosszasan elidőzik a Prae irodalomtörténeti kuriozitásánál és jelentőségénél, a szerzői intencionáltság tudatosságánál és következetességénél, a napló és regény szükségszerűen fragmentális jellegénél, az írói műhelyfogások sokszínűségének bemutatásánál, s e máig is nehezen emészthető művet követő „torzók" keletkezésének és korai halálának vizsgálatánál. Látnunk kell, hogy éppoly indokolt és lehetséges a Prae-bői levezetni mindazt, ami azután következik, mint ahogy a Szent Orpheusz Breviáriumából visszatekinteni az életművet teremtő előzményekre: a leit-motívumok- ra és történet-csírákra, álarcokra és mitikus proto-hősökre, amelyek igazolják vagy sem az életmű váratlan kanyarait, és végül is végsővé váló megoldásait. Fekete J. József az előbbi választás híve, jómagam az utóbbi kiindulási pontot választottam; meglehet mindkét megközelítés hiányos és „elfogult", részrehajló az életmű többi művének vagy torzójának rovására, de éppen megfelelők arra, hogy valaki más felhasználja őket a maga olvasatának kiindulási pontjaként, vitaindító anyagaként, szeglet- vagy botrányköveként. Ami fontos, hogy a Szentkuthy által használt metafora szerinti „vajúdó Európában" ne veszítsük el reményünket a párbeszéd létesítésének és fenntarthatóságának lehetőségében, ne hagyjuk, hogy a politikai vagy reklámlózungok befolyásolják olvasatainkat és kommentárjainkat. (Forum, 2005) 105
