Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Bence Erika: Prózaforma, aktualitás, kánon
Bence Erika Prózaforma, aktualitás, kánon Gion Nándor: Testvérem, Joáb Gion Nándor Testvérem, Joáb című regényének értelmezési lehetőségeit és - feltételezve a művel folytatható befogadói párbeszédek elvi végtelenségét1 - értelmezésének történetét is determinálta, a törvényszerű hatásnál nagyobb mértékben befolyásolta keletkezésének történelmi kontextusa. A térség keretei között konstituálódott kisebbségi irodalmi reprezentációt a hatvanas évek végén a horizontváltás, az idézőjelek közé emelt „a vajdasági magyar regény"2 létrehozásának igénye hatotta át. A korszak kritikai irodalma és az egyes művek (pl. Major Nándor Dél című regénye) megírásához fűződő előtanulmányok dokumentálják ezt a léthelyzetet. Az irodalmi mű értékelésmodelljeit, ezek változását nemcsak az idő és a történetiség függvényének, hanem a befogadó lelki alkata, illetve elvárási horizontja által is meghatározott tényezőnek tekintjük. Épp ezért nem téveszthetjük szem elől azokat a Gion-regény megjelenésének időpontjával szinkron külső körülményeket, melyek átalakították, de mindenképpen befolyásolták potenciális olvasóinak elvárási horizontjait, s amelyek egy politikailag kiélezett szituációt, társadalomtörténeti szempontból is határhelyzetet jelentettek: 1968 történelmi tapasztalatának és a regényidőnek az egyidejűségét mutatták. Mindezekből következően: a vizsgált Gion-regény értelmezése és a lehetséges-viszonylagos kánonokba való beépülése történetének három elkülönülő szakasza, illetve fordulópontja rajzolódik ki előttünk: (1) a megjelenését követő reakciók, (2) 1982-es újbóli kiadásának visszhangja, (3) a jelen kori újraolvasás tapasztalatai. 1. A Testvérem, Joáb megjelenését megelőző - nem egyértelműen a regényről és művészi értékéről szóló - polémia és a műként történő megszólalást értékelő mérvadóbb kritika egyaránt két - valójában összefüggő - sarkalatos kérdést emelt ki a művel kapcsolatban: realista regény ként való értelmezésének lehetőségét és aktualitásának mibenlétét. A prózaforma iránti igény fokát jelzi az adott időszakban magának a regénypályázat kiírásának ténye és a Gion-mű mint lehetséges megvalósulási forma értékelésének felfokozott hangvétele is: „prózánk eddigi legmagasabb csúcsá"3-ról, irodalmunk önértékének tudatosítását indukáló „új jugoszláviai magyar regény"4-ről esik szó vele kapcsolatban. A kijelölt időszakban keletkezett regények ugyanis annak az elméletnek a létjogosultságát kérdőjelezték meg, miszerint nem lehetséges a regény ott, ahol - idézem Major Nándort - a „tér betöltetlen marad", tárgyaival „az ember nem képes kapcsolatot teremteni"5, azaz - s ez már Bányai János megállapítása - „nincs egy összetett, múltból és jövőből, történelemből és jelenből, emberi sorsok ismétlődéséből konstituálódott valóság"6. Az évtized folyamán keletkezett, különösen a pályázatra íródott regények, e feltételezett valósághiányt, illetve a realista vajdasági magyar regény hagyományának nemlétét különböző módon kísérelték meg kitölteni vagy áthidalni: a kilépés, a távozás, a metaforikusság eszközével, vagy - mint Gion is a Testvérem, Joábban - a kvázivalóság, a tér betöltetlenségének felvállalásá88
