Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Olasz Sándor: A regényírói én „stabilizálódása”
A futár nagy leleménye, hogy a szerző olyan hőst talált, akire - származásánál, családjánál, stigmatizáltságánál fogva - az egész bonyolult kelet-közép-európai história ráépíthető. Már apja legszebb évei azzal teltek, hogy folyamatosan próbálta megérteni az eseményeket. Mivel falujában a székelység nagyrészben a szombatosok felekezetének törvényei szerint élt, családját szétkergették. O maga évekkel később tért vissza, de szerelméért, Ráhelért az egyik üldözött hitről a másikra tért át. Az apa, Eösi Ferenc szavaival: „Az én falumban a szenvedésekkel teli héber történetekben a nép tükröt látott a maga életére, és ha az arc, ami onnan visszanézett rá, nem is a sajátja volt, de rokon arc, mint két üldözötté, akik a veszedelem idején összetalálkoztak." Az értelmes, nyitott fiú, János nagyon korán megismeri a perspektívátlanságot, a körülzártságot, azt a kelet-európai mókuskereket, amelyben „bármelyik fajtához vagy nemzetséghez tartozik valaki, minduntalan a másik fajtához vagy nemzethez tartozóban keresi a szerencsétlenségek okát..." A regény történelemképe szerint az állandóság és kiismerhetetlenség, a „mindig így volt" monotóniája uralkodik. János történetfilozófiai meditációit a családtörténet eseményei is erősítik, minthogy valamennyi őse ki akart törni, s amikor azt gondolták, kicsúsztak a bekerítettségből, akkor csupán arról volt szó, hogy „éppen nem látták, mi keríti körül őket. Valószínűleg ezt hívják történelemnek..." A futár kronologikus rendben, a hős tudatán átszűrve a tudatfolyamatok előadásának gyakori eszközét, az átélt beszédet választva mondja el a történetet. Az öröklött regényforma kereteit azonban többféleképpen is tágítani próbálja a szerző. Olykor egyetlen mondaton belül is váltakozik az első személyű belső monológ és a grammatikailag harmadik személyű elbeszélt monológ. Az elbeszélő ily módon hol résztvevője az elmondottaknak, hol kívülállóként, de a hős többlettudásával rendelkező narrátorként tűnik föl. A hang duplázódik, ám a látószög ugyanaz. János és Maderspach kapitány vitájában például: „János izgalomba jött, beszélnem kellene róla, mennyire megrendít, amit hallok, de zavarában csak annyit mondott, hogy elraktározza magában azt, amit Práger Józseftől hallott, s némileg ellentétesnek érzi a kapitány szavaival." Az előadás időrendjét álomleírások, álomelbeszélések szakítják meg, az alogikus és irreális felé billen itt az elbeszélés. Cellájában szürreális álmai vannak, máskor képzeletben Erdőszentgyörgy utcáin halad végig. Amikor a Tiszatáj 1967-es történelmi regény vitájában még az hangzott el, hogy ez a nagy múltú alműfaj kiüresedett, s többnyire már csak a bestseller szintjét éri el, a tudós hozzászólók (Csetri Lajos, Bemáth Árpád, Kanyó Zoltán) még nem sejthették, néhány év múlva már a műfaj megújulásának jelei is láthatók. Spiró György, Dobai Péter hetvenes évekbeli regényeivel párhuzamosan Sándor Iván is a közel két évszázados történelmi regény új változatával lepi meg az olvasót. Ezt a poétikai jelenséget a korabeli kritika többnyire pontosan érzékelte. Lengyel Balázs például így kezdte bírálatát: „Műfaja szerint történelmi regény. Az igényesebb olvasó gyanakvása még korai: nem olyan történelmi regény ez, amely művészet és ismeretterjesztés kompromisszumán alapszik, s többnyire becsapja az embert mindkét területen. Nem is holmi kalandos vagy szép mese múltunkról, cizellált, minuciózus előadásban, sem nem - ami szintén elképzelhető - történelmi elemekből szerkesztett parabola a jelenünkről. Sándor Iván valódi történelmi regényt írt, vagyis oknyomozást végzett: jelen problémavilágunknak mondja el az előtörténetét. Azt tárja fel, de pontosabb úgy mondani, az epikus megelevenítés érzékletességével azt ábrázolja, hogy az 1848-as forradalom elbukása miatt, nehezen bogozható konfliktus-gubancként, miként szállt ránk mindaz, amivel gyürkőzni még ma is feladatunk."4 A hős sem azonos a történelmi regények „agyvérszegény" figuráival, a pikareszkbe illően kalandos történet intellektuális síkja nagy beszélgetésekben, vitákban manifesztálódik. János és Maderspach, a főírnok és János, János és Tarisnyás Dénes, János és az elbocsátott 43
