Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Olasz Sándor: A regényírói én „stabilizálódása”
Olasz Sándor A regényírói én „stabilizálódása" A futár, A helyszín és a Ködlovas A hetvenes évek második felére, valamint az évtizedfordulóra Sándor Iván úgy emlékezik vissza, hogy igazán ekkorra alakultak ki regényírásának formateremtő elvei: „a nézőpontok változásával »befogott« téridő, a beszélők és események kapcsolódásai, a történelmi »alárétegzettség« mint beszédmód".1 Évtizedekkel később ezt a poétikai jelenséget igazolta vissza Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete is: „A történelmi példázatosság Sándor Iván regényeiben sem az ismétlődő szituáltság újrafelismertetésére irányul, hanem múlt és jelen olyan kapcsolatára, amelynek a megértése a kelet-közép-európai régió ismert szerepformáinak történetfilozófiai hátterét is bevilágítja (A futár, 1976). A történelmi meghatározottság az ő epikájában ezért elsődlegesen nem politikai-ideológiai értelmű sorsalakító tényezőkben érzékelhető, hanem az alakok szemléleti és mentalitásbeli karakterének mélyebb, saját önértelmezésükre is rávetülő »archeológiájában«".2 Poszler György a Ködlovast egy ötkötetes regényfolyam első darabjának látja, mely a Századvégi történet, az Arabeszk, az Átváltozások kertje és a Tengerikavics „alaphangját" adja meg.3 Regény és történelem új útjainak keresésében azonban már az 1973-74-ben írt A futár, s az ezt követő A helyszín (1979) is kiemelt helyet foglal el. Mindez arra vall, hogy a történelemértelmezés és a regény új helyzetének felismerése, az üresség, a válaszképtelenség fölfedezése Sándor Iván pályáján valójában már a hetvenes évek első felére tehető. Az író hiszi, hogy ez az új korszak új nézőpontokkal és fogalmakkal megközelíthető. Ha a modern regény az előző századfordulótól arról szólt, hogy a személyiség miként épül le és tűnik el, akkor a műfaj a 20. század utolsó évtizedeiben azt próbálja megmutatni, hogy a történelem értelmének elveszítése és az én-vesztések után is van élet, melynek ugyanúgy léteznek megszólításra váró ismeretlenjei. A futárban Sándor Iván az 1848-49-es forradalom és szabadságharc dokumentumaira támaszkodva hiteles históriai közeget teremt, ugyanakkor a saját kor- és létélmény a 20. század sorsmetaforáját is láttatja Eösi János történetében. Erdély kísérleti terepén vagyunk, s a hős a térség Csutak Kálmán honvédezredes emlékiratából (Adatok az 1848/ 49. évi szabadságharc - különösen az Erdély havasai ellen vezetett hadjáratról, 1868) ismert bonyodalmaiba csöppen. A román felkelők és a magyar honvédség harcaiban ellentétes erők, érdekek csapnak össze, melyek keresztezik és kioltják egymást. Miközben a történelmi térnek és időnek általánosabb jelentése is van. Hiszen a történések a Duna-völgyi népek elemi sorskérdéseit teszik láthatóvá. Az itt élő népek nyomorúságát és közös gondjait Eösi Jánoshoz hasonlóan a magyar szabadságharc mellé szegődött Nicolae Stancu is felismeri. „Amíg egyetlen családot fenyegetés érhet nemzetisége vagy vallása miatt, addig egyikünk sincs biztonságban." A regényben e felismerést egy román tiszt fogalmazza meg. 42
