Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Sándor Iván: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk…” – Várkonyi Benedek beszélgetése –

Jó néhány könyved van, most hirtelen nem is tudom összeszámolni őket. Ha az esszéköteteket és regényeket összeszámolom, ez elég szép summa.

A könyvek sokasága lehet a könyvek kicsinysége is. Nem a számokon múlik.

De itt én most arra gondolok, hogy több mint harminc könyvet megírni hatalmas munka. Úgy érzed, hogy vannak még benned tartalékok?

Az új regényemet 2005-ben befejeztem. Úgy kezdtem írni, hogy félretettem egy korábbi regénytervemet, mert ez izgatott jobban. Ahhoz szeretnék nekifogni a jövő évben. Kapok rendszeresen felkéréseket kiváló lapoktól, a Jelenkortól, a Forrástól, a Tiszatájtól, az Elet és Irodalomtól, a Kritikától. A szerkesztő barátok tudják, hogy mi az, amin dolgozom, vagy mi az, amit ajánlanak, hogy esetleg megírhatnám. Most már nem fél 8, 8-kor, hanem fél 9, 9-kor leülök az íróasztalomhoz.

A pályádat egy egyetemi újságnál kezdted, a Jövő mérnökénél, és most író és esszéíró vagy. Úgy érzed, hogy ez az út, amit eddig befutottál, a terveid szerint való, vagy legalábbis az elképzeléseid szerint?

Kicsit nehezebb volt, mint gondoltam, de úgy érzem.

És mit változtatnál, vagy mi az, amit esetleg másképp csinálnál, így visszamenőleg, hogy ez az út könnyebb legyen?

Semmit. De mégis, egyvalamin feltétlenül változtatnék: nem tudok nyelveket. Szörnyű, még kimondani is. Itt egy pali, aki az európai irodalomban gondolkodik, fordítják is már a regényét németre, beutazott három kontinenst, és nem tud nyelveket. Nem egyszerűen azért, mert az életemben a már említett elég sanyarú elfoglaltságok miatt nem volt időm nyelveket tanulni. Később megpróbáltam, de iszonyú, hogy mennyire nem vagyok alkalmas a memorizálásra. Két nyelven úgy-ahogy elboldogulok azért, ha utazom, szállást keresek, étkezni akarok. A hatvanas-hetvenes években talán többet kellett volna világirodaimat olvasnom, hát persze, meg talán nem kellett volna annyi műfajban szétforgácsolni magamat. De akkor olyan volt az életem. Nem lehetett, nem tudtam volna másképp élni. Aczél György többször felajánlotta, hogy legyek a híve. A hatvanas évek szigorú feddései után később nyájasan mondta. Meg tudtam magam ettől tartóztatni. Az alkatomon és nem a politikai elveimen múlott, hogy nem vettem részt az ellenzéki Charta-mozgalmakban, az akkori szamizdat-mozgalmakban. Nem is hívtak. Ha hívtak volna, mentem volna. Az első nyilvánosságbeli lapnak voltam a kritikusa, a szerkesztője. De ezt sem bántam meg, mert azt hiszem, tudtam segíteni a hatalom nyomása alatt álló színházi és filmes kortársaimnak, tudtam segíteni, hogy a nagyon jelentős alkotások áttörhessenek. És ha visszanézünk, hol vannak már azok, akik a rendszer hátán kapaszkodtak fel az irodalomban, és hol vannak már azok, akik az ugyan nagyon tiszteletre méltó ellenzéki magatartásukkal és nem a műveik minőségével vívtak ki elismerést. A Kádár-korszakban csináltam, persze nem egyedül, egy hasznos, tisztességes, talán maradandó emlékű lapot, megírtam A futárt, a Ködlovast, a Századvégi történetet, a Tiszaeszlár-könyvet, a Borowski- esszét Auschwitzról, a Lengyel József-esszét a Gulagról, a Bibó-esszéket, a Németh-köny- veket meg még egyet s mást.

Az Esterházy-mondatot folytatva: te vállalod, hogy minden mondatod mögött ott van az egész életed? Úgy érzed, hogy ezt sikerült megoldani?

Azt vállalom, hogy mindig úgy írok le egy mondatot, hogy úgy érezzem, ott van mögötte az egész életem. Értem én a kérdésedet. Negyvenöt éve vagyok az irodalomban. Sok olyan évvel és helyzettel volt terhes ez a hosszú időszak, amikor el lehetett bukni, lehetett hazudni, lehetett gyávának lenni. Nemrégiben egy kritikusom éleslátónak nevezett. Nem állítom - most a regényekről és az esszékről beszélek, de akár beszélhetünk a színi- vagy filmkritikákról is -, hogy mindig éleslátó voltam, de hamis, azt hiszem, soha. És hogy valóban mi lettem, vagy mi nem, azt a könyveim dönthetik el.

41