Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Sándor Iván: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk…” – Várkonyi Benedek beszélgetése –
másba hullámzik, ez mindig így volt. Másrészt, azokkal értettem egyet, akik nem a teóriákból indultak el a művekig, hanem a művekből vontak le elméleti konzekvenciákat. Azért azt lehet érezni, hogy most más van, mint volt harminc évvel ezelőtt. Természetesen. A modernitás nagy szakasza az ötvenes-nyolcvanas évekkel lezárult. A posztmodern sok újat hozott, de én már másfél évtizede is úgy éreztem, hogy szorosak a kölcsönhatások. Azért kezdtem a regénypoétikával foglalkozni, hogy próbáljam átszűrni mindazt a magam számára, ami a modernitásból az enyém, amit a posztmodernitásból elfogadok. Ennek az utániság fogalmát adtam, és próbáltam-próbálom bevezetni a regényről folyó diskurzusba azt, hogy a megváltozott emberi helyzet megmutatására a modernitás és a poszt teljes poétikai-nyelvi arzenáljából lehet-kell meríteni. Legnagyobb örömömre az elmúlt két-három évben főleg fiatalabb irodalomtörténészek, de nem csak ők érvényesítik nézőpontjaikban, értelmezéstanaikban azt, hogy a két nagy regénypoétika együttes arzenálja az, ami „felülírhatja" a modernitást „felülírni" akaró kizárólagosságot. Továbbá a művekből való kiindulás is érvényesül már. Ebből az elméleti megközelítésből mennyit tudsz átültetni vagy mennyit akarsz átültetni a regényeidbe? Mert ahogy itt mondod, nagyon erősen figyeled, nagyon figyelmesen nézed az irodalomnak az elméletét is és a különböző korszakokat. Akarsz-e ebből valami gyakorlati hozadékot átemelni a saját regényeidbe? Ennek rengeteg poétikai-nyelvi-kompozíciós következménye van. De amikor regényt kezdek, minden elméleti megfontolást el kell felejtenem. Ha szervültek bennem az ideáim, akkor meg tudnak jelenni képekben, történetben, ha nem szervültek, akkor könnyen tetten érhetők és kudarchoz vezetnek. Volt olyan szándékod, vagy van benned olyan érzés, hogy korszerű legyél, és próbáld az egyenes vonalú mesemondást korszerűsíteni és valamilyen módon megbolondítani? 1987-ben írtam az első olyan regényemet, a Századvégi történetet, amely nem lineáris eseménysor mentén fut. De a különböző nézőpontok alkalmazását a lét-, a korszak- és a léleklátás kívánta meg, és semmiképpen sem teoretikus vagy divatszándék. És így volt az Arabeszkben, a Tengerikavicsban, A szefforiszi ösvényben, a Drága Livben is. Abban a regényben is így van, amin most dolgozom. Beszéltünk eddig regényről, kritikáról, színházról, filmről. Egy dologról azonban még nem eléggé került szó, ami az életedben rendkívül fontos szerepet játszik: ez az esszé, amely meglehetősen ritka műfaj, kevesen űzik, viszont nagy hagyománya van, főleg a huszadik században. Miért gondoltad azt, hogy az esszé, amelynek főleg a húszas-harmincas években olyan nagy lendülete és olyan nagy keletje volt, az érdekes még ma is? Esszét a hatvanas években kezdtem írni. 1976-ban jelent meg A vizsgálat iratai. A tisza- eszlári pernek nem egyszerűen a történetéről, a lefolyásáról szól, hanem oknyomozás, amelynek olyan történeti, etikai, közép-európai, korabeli és mai összefüggései vannak, amelyek nem egyszerűen a fajgyűlölettel, hanem általában a másik ember gyűlöletével is foglalkoznak. Ezúttal is egy véletlen indított erre az útra. Természetesen a probléma erősen élt bennem, mert a munkámban a véletleneknek lehet óriási szerepük, de csak akkor, ha van mihez képest működnie a véletlennek. Mi újat találtál benne, hiszen Eötvös Károly már két kötetben megírta a per történetét, aztán Krúdy is kicsit más szemszögből, más stílusban. Mi az, ami új volt számodra írás közben? A lényegi impulzust az adta, hogy elmentem 1973-ban Tiszaeszlárra, hogy anyagot gyűjtsék a hajdani per történetéről. Találkoztam ott akkor 90 év fölötti idős férfiakkal, akik közvetlenül a per után születtek, és kivittem a rétre 12 éves hatodik vagy hetedik elemista gyerekeket, és velük is beszélgettem arról, mit tudnak a régi perről. Kíváncsi voltál, hogy ez ma hogyan él az emberekben? 35
