Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Sándor Iván: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk…” – Várkonyi Benedek beszélgetése –

hogy ha operakritikát nem is, de még zenéről is írtam. A képzőművészettel ismerkedtem. Említettem, hogy az ötvenes évek első felének a sematizmusából nehéz volt kijönni, talán ezt megúsztam, és ki tudtam jönni. Azért ehhez hozzátartozik, hogy - most nem emlékszem pontosan, hogy 1954-55-ben, de azért már ötvenhat előtt - olvasható Camus Közönye, olvasható Hemingway és sok más kitűnő nyugati író. Szerencsés voltam, mert habár a Film, Színház, Muzsikánál ha valaki miatt Aczél telefonált, az én voltam, de tulajdonképpen véletlenek is közrejátszottak abban, hogy elég korán utazhattam. 1958-ban vagyunk, behívat az akkori főszerkesztő: Iván, a Kultúrkapcsolatok Intézetétől jött egy telefon, hogy a Német Demokratikus Köztársaság és Magyarország közötti kultúregyez- mény következtében évenként egy színházi kritikust vendégül látnak a Brecht Színházban háromhetes tanulmányútra. Itt te vagy az egyetlen, aki olyan hülye, hogy tudományos dolgokkal foglalkozik - nem így mondta, de ez volt a lényege -, téged fogunk kiküldeni. Mondtam, jó, köszönöm szépen. 1958-ban abban a szörnyű NDK-ban - ami már akkor is szörnyű volt, holott a fal még akkor nem volt, képzeld, még láttam Berlint fal nélkül, és át tudtam menni Nyugat-Berlinbe, nem a Brandenburgi kapunál, ott már nagyon nehéz volt magyar útlevéllel átmenni, de földalattival. Tudtam találkozni Helene Weigellel, Brecht özvegyével. Bejártam a Brecht-munkatársaknak, azoknak a nagy rendezőknek a próbáira, akik később Hamburgba és Frankfurtba mentek, és az NSZK-ban megcsinálták a maguk nagy színházát. Nagyon nehéz volt a mozgás. A tolmácsom, egy kint tanuló magyar ösztöndíjas diák, mindig figyelmeztetett, hogy miről kell jelentést írnia. De kierőszakoltam, hogy elmehessek a rawensbrücki láger helyszínére. Két faarcú minisztériumi tisztviselő kísért. Több mint negyven év után az új regényemben ezért tudtam leírni az egykori lágert. Kaptam később egy írást, hogy az olasz színházakat kívánom tanulmányozni a lap érdekében. Aztán eljutottam más országokba is. Bejártam a múzeumokat. Próbáltam lépést tartani az európai színházzal, filmmel, képzőművészettel. Ez segített abban, hogy megértsem, mit jelent a magyar irodalom és művészet folyamatos fáziskésése. A fáziskésésben azonban különböző helyet foglaltak el a művészeti ágak. Bartókkal a két világháború között, sőt előtte a zene kezdett fölzárkózni. A hatvanas években az Iparterv- nemzedékkel a képzőművészet kezdett felzárkózni, és a film is. Leginkább az irodalom és a magyar regény volt az utolsó évtizedekig lemaradásban. A gondolkodásmódomat segítette megtermékenyíteni az ingázás a különböző művészetek között.

Nagyon foglalkoztat az írás művelete, és az írás sorsa is. Ezt nemcsak úgy értem, hogy a saját műveidnek, a saját regényeidnek a sorsa, hanem írtál a regényről, a regény jövőjéről, tehát látható, hogy a műfaj nagyon foglalkoztat. Az írásnak ez a poétikai része miért olyan érdekes számodra, miért foglalkoztat ennyire?

Van bennem érdeklődés a teória és általában a poétika kérdései iránt. De szépíró-esz- széíróként, mert nem vagyok esztéta. Foglalkoztat a mesterségem. De minden írásom, az esszé is, erős érzelmi töltésből születik meg. A kilencvenes évek elején, de már korábban, a nyolcvanas években is megindult egy sokaknak komoly sebeket is okozó vita a regénybeli modernitásról és a posztmodernitásról. Továbbá az irodalomtudomány, a kritika ügyeiről. Különböző tüzelőállások alakultak ki. A modernitás lineáris központú regényszemlélete, mesemondása, intellektuális ereje, egyrészt, a posztmodern töredékes kompozíciós nyelve, másrészt. Küzdelem kezdődött a különböző hadállások között. Volt például a Kulcsár-Szabó Ernő-féle iskola, támpont volt Balassa Péter vagy Radnóti Sándor életműve.

Magadat hova helyezed el ebben?

Sehova. Mondom, regényíró vagyok, esszéista, és nem teoretikus. Nekem akkoriban is az volt az álláspontom, ami ma. Egyrészt, hogy nem lehet éles választóvonalat húzni az irányzatok és poétikák között, a modernitás és a poszt között sem, a korábbi és az új egy34