Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 4. szám - Szuromi Pál: Fekete izzásban
akadt rá a népi írók közvetlen hangú, drámai éleslátású köteteire. Ezek aztán ugyancsak megragadták figyelmét. Hogy ez miért életbevágó? A dunántúli fiatalember most szembesült először az alföldi világ sanyarú léthelyzeteivel, egyáltalán, a paraszti élet emberpróbáló természetével. Ebből adódott, hogy a tragikus fogékonyságú Kajári szemében az Alföld képzetköre óhatatlanul felértékelődött. S innen már csak egy jókora lépésre vagyunk, hogy a pályakezdő Kajári ténylegesen is felfedezze, magáénak érezze a „paraszt Párizst", azaz Hódmezővásárhelyt. 1953-ban még Pilisről Makóra megy látogatóba, csak a következő esztendőben már a szomszédos vásárhelyi művésztelepen munkálkodik. Aztán egyre inkább beleveti magát itt a kulturális és képzőművészeti ügyek szervezésébe, miközben alkotói, néprajzi szenvedélyeit is szorgosan gyakorolja. Rendszeresen bejár a Bethlen Gábor Gimnázium hatalmas könyvtárába, hogy irodalmi, szellemi igényeit egyre-másra kielégítse. Másfelől, a népi kerámiák gyűjtését is tisztesen felvállalja. Ekkor még eltökélten bízott benne: idővel egy kivételes, rangos kerámiamúzeumot is létrehozhat. Közben fáradhatatlanul járta a környező tanyavilágot, s itteni benyomásaiból sok-sok eleven, megrázó erejű grafikai alkotást teremtett. Említettem már: Kajári Gyula kezdetben a Majolikagyárban tervezett, irányított, de ezzel együtt a vásárhelyi és szegedi nyári seregszemléken is sorra-rendre jelentkezett munkáival. A kritikus szellemű, markáns alkotó azonban szűk egy évtized alatt keserűen magára maradt. Díjakhoz is csak Szegeden vagy Békéscsabán jutott. Ahogy ő mondta: „[...] lassan kikoptam, mert mélyre ásni szándékozó, fanatikus, szenvedélyes természetem terhessé vált" (Menyhárt László: Nekem fekete volt minden, Művészet, 1980/8. 22. o.). Logikus tehát: innen indulóan újabb és újabb földrajzi, alkotói bázisok felé orientálódott. A kecskeméti művésztelep szerencsére kedves, termékeny, bár átmeneti színtérnek bizonyult, ahova nyolc éven át minden télen visszatért. Itt tematikai, gondolati érdeklődése is jótékonyan kibővült, mivel a paraszti világ képzetei mellé az irodalmi, történelmi sugallató portré- és látomássorozatok is odakerültek. Ám menet közben máris egy frissebb, füstösebb és dinamikusabb település felé szimatolt, nevezetesen Dunaújváros felé. Ide azonban csak 1971-ben telepedett le. S az a Kajári Gyula, aki már tisztesen kirajzolta, kiszenvedte magából a paraszti sorsok lélekölő keserveit, most a fiatalosabb, életerősebb munkásfigurák megidézésébe vágott bele. Igaz, továbbra sem bírt végérvényesen elszakadni kedves városától, Vásárhelytől. Egyre-másra visszajárt ide, s a jelzett majolikagyári kötet és kiállítás mellett Kiss Lajos állandó érvényű iskolai bemutatóját is létrehozta. Ennek dacára 1979-től már a csendes, historikus hangulatú Sümegen éldegélt. S ekkoriban már a kerámiaedények rajzi, festői díszítése foglalkoztatta legfőképp. Mintha szintézist akart volna teremteni pályája műfaji és eszmei tartományai között. Kemény, szenvedélyes és kacskaringós életpálya Kajári Gyuláé. Látszólag a hazai valóság, a paraszti sorsok fájdalmas bűvkörében munkálkodott, bár látókörébe az egyetemes kultúra példázatait is természetesen bevonta. Mégis azt látjuk: számára a legegyszerűbb kétkezi emberek drámai vívódásának felmutatása addig volt autentikus, ameddig ezt a magyar valóság is reálisan visszaigazolta. Ő nemigen készített kelendő tanyaképeket, netán kuriózumértékű figurális alkotásokat. Egyebek közt ez az erkölcsi, szellemi tisztaság hitelesíti Kajári működését, nem is szólva robusztus, lakonikus és szuverén előadásáról. Jóllehet igen sokan kritizálták, cukkolták, hogy fölöttébb pesszimistán, tragikusan érzékeli a világot. De ő ilyenképp is végigjárta a számára kijelölt göröngyös, fordulatos útvonalat. Mintha némileg a génjeiben hordta volna a montaigne-i felismerést: „Aki meghalni tanítaná az embereket, az élni tanítaná őket". * * * 81
