Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 4. szám - Szuromi Pál: Fekete izzásban

S itt mindenekelőtt egy plebejus gyökerű, kollektív és etikus valóságlátásról kell tudomást vennünk, amihez egyféle realizmussal társuló szuggesztív, expresszív tolmácsolás csatlakozott.

*

Alföldi realizmus? Népi, nemzeti elkötelezettség? Aligha kétséges: ezek a képzetek ma már jóformán szalonképtelennek tűnnek a hazai művészeti életben. Tisztára úgy, mintha mihamarabb meg akarnánk szabadulni paraszti, földközelibb múltunktól, s az ehhez kötődő alkotói teljesítményektől. Mintha minden további nélkül kérdőre vonnánk a vásárhelyi műhely iskolateremtő és továbbépítő szerepét, s az ebből kibomló esztétikai, műtörténeti érdemeket. Csak hát nemigen vitatható, hogy az ötvenes, hatvanas esztendőkben az őszi tárlatok jellegzetes, üde és újszerű hangütése igenis valódi, érdemleges művészeti eseménynek számított. Olyan tehetséges, invenciózus alkotók jelentkeztek e bemutatókon, mint Kohán György, Szalay Ferenc, Németh József, Fejér Csaba vagy Orosz János és Somos Miklós, nem is szólva a grafikus Csohány Kálmánról, Kajári Gyuláról, továbbá Végvári Gyula és Samu Katalin plasztikai remekléseiről. így van ez akkor is, ha ebben az időszakban a szűklátókörű, dogmatikus kultúrpolitika alig-alig engedte nyilvánossághoz a legprogresszívebb fővárosi és szentendrei mestereket. Sőt kifejezetten a vásárhelyi realizmus mellé tette le voksát.

Azt hiszem, ez az az értékhistorikus mozzanat, ahonnan a korszerűbb és hagyományosabb törekvések máig tartó konfliktusa leginkább befogható. Akkoriban ugyanis olyanféle látszatot keltett e felállás, mintha valójában a mértéktartóbb realista tendenciák szívnák el az éltető levegőt az autentikusabb modern irányzatok elől. Noha mindez csak az együgyű, cinikus politika kártékony cselvetése volt. Gondoljuk csak meg: egy internacionalista szellemű kultúrpolitika miként támogathat pont egy népi, nemzeti karakterű művészi kolóniát. Márpedig erről szólt e paradox történet. Mindenesetre a hetvenes esztendőkben eleven vitákat, támadásokat váltott ki a vásárhelyiek működése, túlexponált értékelése. Nem is teljesen alaptalanul. Jórészt ennek köszönhető, hogy ettől az időtől az őszi tárlatok szemléleti spektruma úgyszólván teljesen nyitottá vált. Egész a legfrissebb irányzatokig. Más kérdés, hogy a hazai művészeti élet mérvadó szervezeti és kritikai fórumai ilyenképp is amolyan fekete bárányként kezelik az itteni rendezvényeket. Ergo: méltánytalan csend, bénító visszhangtalanság övezi a vásárhelyi eredményeket.

Akárha kerek-perec átestünk volna a ló túlsó oldalára.

Itt van mindjárt egy tanulságos közeli példa. Nemrég láthattuk az őszi tárlatok fél évszázados, jubileumi bemutatóit (normál kiállítás és a díjnyertesek felvonulása). Ez önmagában is érdekes, rangos eseménynek tekinthető. Elvégre nincs még egy képzőművészeti bázisunk, amely efféle életerővel, népszerűséggel rendelkezne. Tudom: a népszerűség korántsem minőségi mutató, ám így is. Most láthattuk csak igazán: időközben mennyi, de mennyi fontos, eredeti és értékes alkotás reprezentálta a vásárhelyi tárlatok életrevalóságát. Ennek ellenére egyetlen számottevő fővárosi kiállítási fórum sem akadt, amely alkalmasint felvállalta volna e jubileumi seregszemle átfogóbb bemutatását. Mintha bárkinek röstelkednie kellett volna Barcsay Jenő, Kohán György, Földi Péter, Lóránt János, Váli Dezső, Kárpáti Tamás vagy Pásztor Gábor, Almásy Aladár és Muzsnay Ákos érdemes művei miatt. S ez csak kiragadott, vázlatos példatár. Ne feledjük: a negyedszázados évforduló kapcsán a Műcsarnok termei még készségesen nyitva álltak a vásárhelyi felvonulások jellegzetesebb, rangosabb produktumai előtt. Csakhogy, hol van már a tavalyi, tavalyelőtti hó?

Annyi bizonyos: a hazai képzőművészeti életet is keresztül-kasul átjárja az a vívódó, válságos és reménytelen hangulat, ami az utóbbi évtizedek felpörgetett újdonságkeresése