Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 4. szám - Szuromi Pál: Fekete izzásban
nyomán egyetemes szinten is jócskán kialakult (lásd pl. posztmodem dilemma). Nem véletlen hát: mind a szentendrei, mind a vásárhelyi iskola eredményei egyre halványabbak, erőtlenebbek. Ahogyan a vegyes műfajú országos tárlatok eklektikus összképe is mindinkább átfedésbe kerül, szinte összemosódik egymással. Nos, egy ilyenféle kritikus helyzetben azért csak-csak felfokozódik az irányító szervek, az elméleti szakemberek és a műítészek felelőssége. Mert látszólag szép dolog hangoztatni, hogy semmi vész, mi többé-kevésbé együtt haladunk a legprogresszívebb nemzetközi törekvésekkel. Ez azonban felemás, csalóka szemlélet. Hisz jobbára csak a technikai, formai komponensekre aspirál, s a minőségi mutatókat is nagyrészt ezeknek rendeli alá. Noha merőben más dolog a formai, stiláris orientáció, mint a belőle kibomló esztétikai értékmozzanat. Minthogy személyesen átélt és kiküzdött művészi eszközök nélkül aligha születhetnek hiteles, karakteres és magasrendű alkotások. Miért beszélek a divatos irányzatok, a legfrissebb törekvések szemléleti és emberi buktatóiról? Közel sem azért, mintha a bátortalan, konzervatív kifejezési formák elkötelezett híve lennék. Szó sincs erről. Meggyőződésem ellenben, hogy az előbb jelzett fővárosi és vidéki, „urbánus és népi" ellentét hátterében kimondatlanul is egy efféle praktikus, formacentrikus és elitista művészetfelfogás sáfárkodik. Szerencsére az alkotók jó része nagyvonalúan fittyet hány az elméleti, kritikusi osztályozásokra és besorolásokra. Innen adódik, hogy megannyi korszerű, elismert művész rendszeresen részt vesz a vásárhelyiek rendezvényein. Ezzel pedig ösztönösen is tudtunkra adják: alapvetően csak kétféle dolog alakítja a művészet nyomvonalait. A tehetség és a tehetségtelenség. A többi meg csak amolyan látványos vagy meghökkentő formai és technikai kellék a „torták" tetején. Ki ne tudná például: nálunk mostanában az ördöngös Bukta Imre aratja a legjelentősebb nemzetközi sikereket. Épp az az alkotó, aki képeiben, installációiban eltökélten ragaszkodik plebejus, paraszti és természeti gyökereihez. Miként Csáji Attila is úgy emlékezett Hollandiában rendezett kortársi kiállításunkra, hogy igencsak tanulságos volt. Minthogy hiába vagyunk frissek, leleményesek és olykor dicséretesen felkészültek, mégis bosszantóan hiányzik valami - írták rólunk az ottani szaklapok. A magyar avantgárdnak ugyanis nincs jellegzetes arca. Feleslegesnek tűnik a jelző, hogy magyar (1.: A néphagyomány vonzásában, Múzsák Kiadó, Budapest, 1985. 13. o.). Aztán Osvát Ernő is arra int bennünket: „Anélkül, hogy magunkat szeressük, senkit sem szerethetünk." (Az elégedetlenség könyvéből, Helikon Kiadó, Budapest, 1988, 53. o.) Nos, ezen a ponton válhat érdekessé, gyümölcsözővé az a historikusabb, konkrétabb helyhez kötődés, ami a vásárhelyiek felfogásában mindig is kardinális szerepet játszott. S ami Kajári Gyula grafikai munkásságába is intenzíven, többrétegűén beépült.2 * * Pont egy évtizede ment el közülünk. Nem is olyan régen. A dunántúli, veszprémi térségben, Ősiben látta meg a napvilágot, ahogy legvégső nyugalmát is ugyanebben a régióban lelte meg (Balatonakali). Látszólag hát szabályos, gömbölyded pálya áll mögötte, mint annyi szerencsés alkotónak. Csakhogy Kajári Gyula nem tartozott ezek közé. Majdnem hetven esztendőt kapott a sorstól, pontosabban hatvankilencet (1926-1995). De micsoda emberi, művészi küzdelmek, gyötrelmek és izgalmas újrakezdések feszülnek e mozgalmas évtizedekben! Majd mindig a periférián munkálkodott, noha gyűjteményes anyagát a Magyar Nemzeti Galéria is bemutatta. Pedig közel sem volt afféle nyüzsgő, 2 Ez a gondolatsor kénytelen-kelletlen kimarad a kötetből. Túl széles körű, túl polemikus - vélekedik a kiadó. És jórészt igaza is van. Habár a vásárhelyiség, a helyhez kötődés és a művészi hitelesség dilemmája máig ott vibrál szellemi életünk feszültségterében. Sz. P. 79
