Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 4. szám - Vasy Géza: Az Egy: Látó, Fehér, Kettőztető, Másolhatatlan

A második kötet, a Látó (1991) a költői magáratalálás könyve. Érvényes ez a poétikai eszközök mind céltudatosabb, és így hatékonyabb megválasztásának szempontjából, s a költői szerep kérdéskörében is megszületik egyfajta lehetséges megoldás. A jelenkori önjellemzés erről is pontos: „Amikor a cselekvésre szánt ember csak meghasonlottságok árán választhatna a felkínált szerepekből, nem marad más számára, mint a szorgos megfigyelő pozíciója. (...) Lát, mint az őrszem, lát, ahogyan egy krónikaíró lát. Ahogyan a dokumentátor. Ezért kapta a Látó címet az a kötetem, amely 1991-ben jelent meg ugyan, de a beleszerkesztett versek még a nyolcvanas évekből valók. A látó ugyanakkor a költő szinonimája is. A látnoki, a prófétai alkatú költőé." Természetesen ebben a vonatkozásban is érvényes a megőrizve változás elve.

Maga a Látó hatrészes, tehát ciklusos építkezésű mű. Indítása valóban prófétai: „Nincsen szavam rátok, egek nagy malmai, / felhőboglyák, tintakék rétekben lebegők; és sugármezők vadmargarétás hajlatai, / néma maradtam köztetek úszván", de a ciklus egészén átsejlik egy költészettörténeti ív is. A második vers élén Mallarmé-mottó áll a Tengeri szél című versből, s a hajó és a tenger ősi motívuma a meghatározó. Az első vers az elhallgatásról szól, a második a felszín és a mély, a látszat és a lényeg különbségét érzékelteti: „a tengert akartam látni, / a pára-kékeket, éppen úgy, s azt, Azúrt, / látni akartam, s nézni adatott csupán / nézni, csak nézni". A harmadik vers kiindulópontja: „most, hogy jövök a lázas kikötők felől", s az emlékképek fölsorolásával mégis felértékelődik a nézés, amely már nem lefokozása a látásnak: amit nézett a vallomástevő, azt látta is: „most: nincs más, csak amit az első pillantás befog, / és nincs valóbb, mint amit a gyermek szeme lát." A második és a harmadik rész nyílt, majd rejtett rájátszását a szimbolista költészetre egy ugyancsak rejtett Pilinszky-hommage követi a negyedik részben: „látni, hogy a dolgok át-átvérzenek / a kegyetlen tiszta délutánokon". E versben azonban nincs szemernyi kegyetlenség sem, sőt ez a legharmonikusabb rész, a délután majdnem idillinek mutatkozik, s a szemlélődő-megfigyelő ember is azt közli, hogy mindezt „látni jó, és hallani". Az ötödik rész azonban az előzőt is átértelmezi némiképp: az élők és a holtak szenzualista egységének képe után ugyanis a vers szerint „úgy látok mindenre már / mint aki onnan tér vissza", azaz a holtak világából, s így válik teljesen tárgyias szemlélővé, a látott világ pedig nem számára, hanem magáért valóvá. A záró, a hatodik résznek a kisvárostól a kis fekete áfonyáig hullámzó képsorát a felismerés összegzi: „nincs élőbb /mint amit az emlékezet összegez / az ólmos mozdulatlanság maga; / és most tudom, s csak azt tudom / vissza nem térhetek már soha". Ez a visszatérés a versegész összefüggésrendszerében a megélt élet időpillanataira és élményeire, látványaira vonatkozik elsősorban, de azért arra is, hogy a halál után nincs visszatérés, most kell nézni és látni.

A harmadik kötet, a Fehér címadó verse is ciklikus, négyrészes. Az ars poeticák közül ez a legelvontabb. Voltaképpen szigorúan lírizáló vallomás az alkotási folyamatról, nem annyira egy próféta (például Petőfi Sándor), hanem sokkal inkább egy szimbólumokban megszólaló látnok (például Weöres Sándor) módján. A fehér szín sokrétűen szimbolikus jelentésű. E versben első szinten a hónak, a havazásnak feleltethető meg: „A külső hóesésből egy belsőre látni / s mi bent öszveség már, kint az harmatoz be / mindent", s lám, a konkrét hóesés azonnal elvonttá is válik, azaz képzetessé, bentivé. Mivel ennek az első résznek az alcíme az, hogy (A vers születése), ez az öszveség az ihletett állapot beköszöntét jelentheti, vagyis azt, hogy az alkotó felkészült a versírásra. A papírlap alighanem maga is hófehér még, de rá fog íródni a kinti és benti tükörszínjátéka, azaz a születőből megszületett lesz. A fehér és a hó ellentéteként felvillan a színek képzete, s a láncszerűen a fényé, a lángolásé, a tűzé. Tehát a hó fehérségét megsemmisítő, azzal ellentétes képzetek is megjelennek, s ezek mintegy előkészítik a negyedik rész két embertelenül szörnyű próbájának jelöletlen hasonlatát, amelyek az alkotási folyamat tragikus nehézségeit példázzák.

68