Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 4. szám - Vasy Géza: Az Egy: Látó, Fehér, Kettőztető, Másolhatatlan

Végül mégis a fehérség lesz - marad - a záróképzet, s ezt megelőzi egy félig jelzett idézet: „...egy csak a nyílás, azon át / Látni... / kinn és benn is / minden fehér / minden fehér". A Tisza című Petőfi-vers kiragadott részlete csak áttételesen utal az eredeti szövegegészre: az idilli és az életveszedelemmel fenyegető természet ellentétességével a mai versben az alkotói kín és a végső megnyugvás feleltethető meg, a végeredmény ugyanis a kint és a bent azonossága, vagyis létrejött az esztétikai érvényességű mű.

Tanulságos lehet összevetni a fehérség-motívum és az alkotási folyamat szempontjából is ezzel a verssel a negyedik kötetben szereplő Tükröződéseket. Különösen azzal együtt, amit e vers keletkezéséről írt meg a szerző (Forrás, 2001. 7-8. 134-136.) E vers élményalapja egy finnországi táj két nézőpontból: először nyáron, másodszor télen, hófehéren, nagy időtávolságban egymástól, s ennek az ellentmondásos, mégis egységet rejtő kettősségnek a reflektálhatósága adta meg a versírás gondját - és egyúttal szépségét.

A negyedik kötet egyik verse, a Kettőztető (2001) ciklus- és kötetcímadó is. A ciklus mindössze négy versből áll. A kiemelt vers első olvasásra talán nem is tűnik ars poeticának, hiszen egy emlék felelevenítése. Valamikor, valahol, de egy konkrét „eperfa lombja" alatt (Arany János) a „zöld és arany" ragyogásban (Goethe), nyáridőben két kisgyerek festi azt, amit lát. Szinte idilli a felidézett emlék, s idilli a felidézés is: „nem felejthetem! S azóta is / csak ez hív, küld és terel, /ez táncoltat, és vonattat té s tova, / ez! hogy el- s feltűnnek a dolgok / e kettőztető átszenderülésben, /se kettőztetésben oly boldogok..." Az írás, a rajzolás, és minden alkotás, sőt minden gondolkodási folyamat, s maga a nyelv is valamiképpen kettőztetés, így a mélyebb megértésre is törekvő alkotót az Egy kérdéskörétől megérintve érthetően foglalkoztatja ez, olyan megjelenési formáiban, mint a tükör, a tükröződés, a szimmetria is. A már idézett interjú erről is vall: „Az egység, a teljesség problematikája, hiánya, mégis megléte foglalkoztatott egykor, majd a kettőben megtestesülő szintézis, s az, hogy van-e realitása a duális világképben foglalt elrendezettségnek. Pontosabban: leírható-e a világ a kettőzöttség, a kettősség, a poláris elrendezettség törvényei szerint? Leírható-e egyáltalán bármilyen törvények alapján." E vers válasza erre egyértelműen az igen. S ezt erősíti meg a mottó: „.. .értelmetlen minden óra, minden perc, amely megíratlan múlik el." (A. J. jegyzeteiből). Nyilván nem arról van szó, hogy minden óra minden eseményét meg kell írni, hanem arról, hogy a lényege érdemel rögzítést.

E ciklus másik meghatározó verse már címében is Ars poetica. A pozitív természetélménynek a Kettőztetőben is meghatározó szerepe volt, itt sincs ez másként. Az élő és az élettelen természet szépsége: orgiája, tökélye, szivárványszíne, éneke, isteni arányossága, tobzódása, eszményi alakzatai, összefoglalóan „szent feleslegessége" foglalkoztatja a megszólalót, aki a kérdező nézőpontját veszi fel, finoman rájátszva Babits Mihály Esti kérdésé re.

A Kettőztető mellett van e kötetben egy Kettő című ciklus is. A kettősség és az Egység kérdésköre itt válik a legszemléletesebbé, hiszen a kettő nem más, mint az emberpár: az egy meg az egy az kettő, de egymáshoz kötve mégiscsak Egy. „Félbe metszve? Kettőződve?" - kérdezi és állítja a Variációk a Kettőre, a Kettő pedig az éden képzetével zárul: „Amíg csak néz, amíg csak lát, / kettős kötés, kettős éden, / kétszer kettő: teljes a nyár, / mikor két nap jár az égen." S ha hozzáteszem ehhez, hogy a Kettőztető mottójának szerzője nem más, mint a megtalált társ, akkor még közvetlenebbé válik a kapcsolat a két ciklus, azok harmónia-képzete és az ars poetica sajátosságai között. Hiszen a harmónia-élményt ilyen határozottan és következetesen eddig nem fejezték ki Dobozi Eszter versei. Ahhoz képest, hogy e kötet nyitóverse szerint „kihunytak édenek" (Sehol), igazán örömteli ez a szemléleti „kettőződés". S polifonabb jelentéskört ad mindennek a kötet zárógondolata: „Visszafelé olvasni a könyvet, / hogy aztán újra elölről! / ahonnan ezúttal semmi sem lehetetlen." (Visszafelé s elölről).

69