Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 4. szám - Vasy Géza: Az Egy: Látó, Fehér, Kettőztető, Másolhatatlan

nak bizonyult. Egy terjedelmes és tanulságos életútinterjúban a költő helyeselte a kérdező Ekler Andrea minősítését: „...megőrizve változás. Ez az egyetlen járható út számomra. Akkor is, ha ma nem, vagy ma sem ez a támogatott irány. Ha anakronizmusként kezeltetik, akkor is csak ezt tudom képviselni (alkotóként, de irodalomtanárként is). Nem szeretném, ha kiforratlan, ám nagyon is mai és korszerűnek ható poétakezdemények és például Balassi Bálint között kellene választanom. Balassi is kell, a poétakezdeményekre is szükség van, hogy holnap is legyen élet. Elet pedig - hozzánk méltó - akkor van számunkra ebben a megmaradt hazában, meg abban is, amely csak eszmeileg létezik, ha továbbra is hatótényezőként számolhatunk az irodalommal és az anyanyelvűnkkel. Az irodalomban és az anyanyelvűnkben megőrzött hagyomány évszázadokon át nemzetmegtartó erő volt. Annak kell lennie ezután is." (Magyar Napló, 2005. március, 53.)

Ez a megőrizve változás nemcsak abban az értelemben érvényes, hogy milyen a kapcsolata Dobozi Eszter lírájának a magyar és az egyetemes lírai hagyománnyal, hanem abban is, amelyik a Dobozi-líra alakulástörténetére vonatkozik. E szempontból is érdemes sorra venni a köteteknek címet adó ciklust, majd az egyes verseket. Amikor az első kötet 1986-ban megjelent, s kritikát írtam róla (Forrás, 1987, 2.), a középpontba a címadó fogalmat állítottam, s párhuzamot és ellentétet találtam Szabó Lőrinccel, azzal a gondolatával, amelyet Az Egy álmai című versében fejtett ki a legközvetlenebbül: a rideg világgal szemben a személyiség belső világába való visszahúzódást, s ott az önépítés megvalósíthatóságát, az álmodozás szabadságát tételezve. Dobozi Eszter számára is az Egy milyensége és minősége volt a kérdés, az önépítés a tét az ezt ugyancsak akadályozó, embertől elidegenedett világban, de ő akkor nem tudott rálelni az álmokra, vagy általánosabban fogalmazva: a remény elvére, s így a keresés és az elkeseredettség léthelyzetét tükrözte az első kötet. A már említett interjú önelemzése e korszakról így szól: „A gazdag életet élő ember (és itt nem az anyagi javak sokaságának birtoklására gondolok) gyerekkorától az elmúlásáig szerepek sokaságát éli meg. Létezik ugyan a szereptévesztés vagy a szerepzavar problémája is, engem azonban nem ez érdekelt, hanem az, amikor az ember a szerep nélküliség, a tehetetlenség, a fölöslegesség, a kiélhetetlen energiák és a célját nem lelő cselekvésvágy szorításában feszeng. A légszomj és a bekerítettség állapotait ismerem felnőtt életem első évtizedeiből. A sors (vagy alkat dolga ez?) úgy akarta, hogy innen ne az önazonosság elvesztése felé, hanem az ellenkező irányba vigyen az út."

Az Egy című ciklusban a címadó fogalom többször válik kiemeltté: „s kezedből a véső / lábujjadra hull / nincs erre érc kő / barlangfalára a képzeletnek / róhatod EGY-arco- dat / az Egy-et" (én[té]vesztés). A képzelet barlangfala rokonítható legközvetlenebbül a Szabó Lőrinc-verssel. A Pszichológia más irányú: „Most - mint ki apát fél - / úgy vagyok, / gyermek, ki Isten / jöttére vár, / és nem vágya más:/ csak az Egy." Az Isten-képzet, mint az Egy-ségben a teljesség, a teljességben az Egység, lehetséges válasz a tragikumközeiben kérdező léthelyzetben, de megnyugvást ez sem hoz: A látás kényszerei beszélője Jézus ugyanúgy lehet, mint az ő híveként cselekvő ember. Mottóként megidéződik János evangéliumából az utolsó vacsora lábmosási jelenete Jézus szavaival, s így zárul a vers: „két szemem fönt már, odahagyva medrét / - kívülem mind: én: aki voltam Egyként - / s látja lent: őt s őt - keretébe zárva / térnek, időnek". Az Egy fogalma tehát nem csupán az egyedi, létező egyetlen egy-volta, hanem az egyetemesség is, s nem is feltétlenül a keresztény Isten-képzet jelentéskörében. Vallomásában Dobozi Eszter Plotinoszra hivatkozott. O volt a legjelentősebb ókori újplatonista filozófus. Rendszerének három fő kategóriája közül az Egy a központi, s a létezés forrását jelöli, amely az Intellektust, majd a Lelket bocsátja ki magából. Végezetül a létezők visszatérnek az Egybe. A mai költőt természetesen nem ez a megoldottnak szerkesztett elrendezettség foglalkoztatta, hanem a problémakör a maga újkori megoldhatatlanságával.

67