Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 4. szám - Lőrinczy Huba: A nimfa és a követné (Adalékok két Márai-regény önéletrajzi hátteréhez)
Lőrinczy Huba A nimfa és a követné Adalékok két Márai-regény önéletrajzi hátteréhez (Márai) „Minden prózaírónál következetesebben tért vissza időről időre az önéletrajzszerűség különböző módozataihoz" - íormuláz véleményt Szegedy-Maszák Mihály, majd kijelenti azt is: „...regényei - néhány kivételt leszámítva - könnyűszerrel levezethetők önéletrajzi műveiből."1 Jóllehet az utóbbi észrevételt illetően erős kétségeink is akadnak (szerintünk a szerző nagyepikai vállalkozásait nemigen lehet deriválni az autobiografikus alkotásokból), a két megállapítás magva föltétlenül igaz. Márai regényeinek zöme igen szoros kapcsolatot tart az írói életrajzzal, a személyesen megélttel és megtapasztalttal, adatok, helyzetek, alakok, események, létkérdések (stb.) sokaságát merítve belőle, hogy a műhelymunka, a „színeváltozás" során művenként másképp, más-más arányban elegyedjék a tényszerű a merőben fiktív elemekkel, a valóságos a kitalálttal. Tanúsítja az erős kötődést az autobiográfiához mindjárt a legelső regény, A mészáros is, amelyhez az alapötletet a Márai família pártütő tagja, a tisztes polgári-családi tradícióknak hátat adó, eredendő hajlandóságait követve mészárosnak szegődő rokon, Dezső szolgáltatta2, szintúgy tanúsítja ezt a Zendülők, illetőleg az egész Garren-ciklus, az Idegen emberek és a Csutora nemkülönben - s a sor még hosszan folytatódik. Akadnak természetesen oly könyvei is a szerzőnek, amelyekben a személyes érintettség, a megannyi magánvonatkozás korántsem annyira nyilvánvaló, mint a fentiekben. A Szindbád hazamegy című remeklést például Szegedy-Maszák Mihály „...regényszerű írásmóddal álcázott önértelmezés"-nek nevezi.3 Nekünk úgy tetszik: joggal mondhatta volna ugyanezt az elsőül 1952-ben megjelent, Béke Ithakában című regényről is. A három hatalmas monológból összerótt, s a már csupán a hiányában létező főhősét számos, egyaránt torzító tükörben láttató mű nem Márairól szól, mégis őróla (is) beszél - Ulysses- Odüsszeusz portréjában az író önarcképe is földereng. Az életkor s bizonyos testi és lelki jellemzők megfelelése éppúgy sejteti ezt, mint a magányra rendeltetettség, a nyughatatlan bolyongás, a „Logos"-ba, vagyis az értelembe vetett hit s a meggyőződés, hogy az emberi élet csak az öntudattal vállalt haláltól válik teljessé. A legkevésbé sem áll szándékunkban ezúttal interpretálni a regényt - már jóval korábban megcselekedtük ezt4 -, annál inkább szándékunk rávilágítani a Béke Ithakában egy, fölötte érdekes önéletrajzi vonatkozására. 1953 márciusában Tolnay Károly a következőkkel kezdi a volt olasz diplomata, Vittorio Cerruti feleségéhez, Elisabetta Cerrutihoz írott levelét: „Drága Erzsébetem: || Tegnap befejeztem Márai regényét; gyönyörű könyv. Nyelve nemes veretű, tele poézissel; szerkezete klasszikusan zárt és mégis gazdag. Eszményi, fennkölt stílusa, finom iróniája következtében mégis közel van hozzánk. De legjobban élveztem talán, amikor a kothurnusos chitonban járó alakokat leleplezi az író: és Kalypsóban (aki Magára emlékeztet), Kükében, Pénelopéban az Örök Nő szenvedélyeit, féltékenységeit stb. megmutatja nekünk Márai."5 52
