Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Ittzés Mihály: Bartók-élmények
hogy már akkor milyen döbbenetes hatást váltott ki a Mandarin megjelenése előbb árnyképként a színpadi ajtó homályos üvegén, aztán belépve öles léptekkel, szinte rituálisan, vagy még inkább természet feletti lényként, aki azonban magában hordozza végzetét. A Bartók-zene félelmetes harsona-glisszandói adják a hátteret - nem, inkább a valódi értelmet! - ezekhez a hatalmas testi-lelki gesztusokhoz. Az Operaház felső karzatáról belátva a színpad egészét, hallgatva a zenekar hol fájdalmasan finom, hol meg lehengerlőén hatalmas hangzását, látva Lakatos Gabriella rafináltan érzéki Leányát meg Vashegyi Ernő félelmetes őserejű Mandarin-alakítását, Bartók zenéje egész életre belénk vésődött. (Igaz, első szám első személyben íródik ez az emlék- és élményidézés, mégis magától adódik olykor a többes szám, hisz tudom, hogy diáktársaim, barátaim, akikkel az előadást megnézhettem-hallgathattam, mind hasonló érzésekkel raktározták el a kivételes élményt.) Megragadó volt a táncjáték, A fából faragott királyfi előadása is. Természetköltészet, fájdalmas és boldog líra, s nem utolsósorban fontos találkozás Bartók iróniájával, zenéjének groteszk elemeivel a Fabáb táncában (akárcsak a Mandarin Öreg gavallérjának ábrázolásában). Akkori magunknak, köszönhetően Lendvai Ernő beható, a balettekét meghaladóan részletes elemzésének is, a legmélyebb nyomot talán mégis a Székely Mihály és Palánkay Klára hangján megszólaló, Ferencsik János vezényelte opera, A kékszakállú herceg vára jelentette. Evek múltán, a darabnak sok előadását hallva, lett azonban igazán világos számomra: Balázs Béla balladás misztériumjátékának fő érdeme, hogy alkalmat adott Bartóknak a mű megírására 1911-ben. Ezt a felismerést nemcsak a szövegkönyv olvasásának, hanem egy prózai színpadi előadásnak is köszönhettem. Judit alakítójára már biztosan nem emlékszem, de a Herceget - ha emlékezetem nem csal - Gábor Miklós játszotta az Irodalmi Színpad (a későbbi Radnóti Színház) előadásán. Csak Bartók zenéje volt képes azt a széles és mély egzisztenciális és szimbolikus értelmet kibontani, amelyet - végül is el kell ismernünk - valahogyan a költői szöveg mégiscsak tartalmaz. Érdekes módon a drámai-operai élménynél számomra fontosabb volt (vagy csak lett később?) a primér zenei élmény, Bartók zenéjének szuggesztív, és egy-egy részben szinte biológiailag átélhető tragikus szépsége. A zenekarban hömpölygő, táguló-szűkülő, makacsul céljuk, egy drámai robbanás felé törő motívumok, a Könnyek tava jelenet kevés eszközű szívbe markoló zenéje, másik oldalon az Ötödik ajtó, a Kékszakállú birodalmának tobzódó fényessége, majd lassan besötétülő külső-belső „tájképe", és még sorolhatnám az első találkozás óta különösen mélyen bennem élő részleteket. A főiskolás évek alatt aztán még hozzájött néhány más fontos esemény, amikor például Menuhin játszotta Bartók Hegedűversenyét vagy Richter a II. zongoraversenyt, vagy amikor Vásárhelyi vezényletével a Magyar népdalok vegyeskari sorozatát énekeltük. Fontos ajándékok egy kezdő muzsikus, leendő zenetanár számára. A művek is talán az azokat megértőén és átérzően előadó művészeknek köszönhetően váltak maradandó, újra meg újra felidézni való élménnyé. Ezt aztán már más előadók is megadhatták, de az első, a korai találkozások erős benyomásait biztosan a kiváló előadóknak is köszönhettem. Talán ezek a Bartók-művek értették meg velem, hogy az igazi nagy művészet titka nem a gyönyörködtetésben, hanem abban van, hogy teljes valójában tudja megrendíteni az embert. S erre olykor egészen apró darabok is képesek. Erre akkor jöhettem rá, amikor a Zeneművészeti Főiskolán nagy tekintélyű karvezetéstanárunk, Vásárhelyi Zoltán néhányad magammal kitüntetett azzal, hogy elsőévesként már a tanszak nagy kórusát vezényelhettük az egyik év végi órán. Nekem egy kétoldalas kis, mintegy kétperces Bartók-darab jutott, a Ne láttalak volna!. Ezt tanulva-vezényelve éreztem meg, hogy a 55
