Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Ittzés Mihály: Bartók-élmények
Újra fogékony ifjak persze érdeklődéssel hallgattuk és fogadtuk be Lendvai Ernő magyarázatait a bartóki hangrendszerek, a harmóniavilág és formaképzés, nevezetesen a sokak által vitatott aranymetszés, a képzőművészetből, építészetből, sőt az élő természet formáiból is jól ismert, nem felező, vagyis aszimmetrikus formai kiegyensúlyozottság titkairól. Sokan hihetetlennek tartották, hogy tudatos számolgatás nélkül a szinte geometriai tökéletességet a zeneszerző hogyan tudta érvényre juttatni számos művében. Ha meg „számolgatott", akkor kifejezési szándéka már nem is lehetett olyan elemi és közvetlenül zenei - vélték az óvatosak. Tanárunk azonban nemcsak Bartók-művekkel, hanem régebbi nagy mesterek elemzésével is rávezetett bennünket a nagy művek konstrukciójának és tartalmának összefüggéseire. Később másféle megközelítésekkel, stíluselemzéssel találkozva gazdagodott Bartók-képem. Például nagyon fontos Kárpáti János úgynevezett „elhangolás-elmélete". Eszerint - leegyszerűsítve - a sajátos bartóki melodikus vagy harmóniai elemek többé-kevésbé hagyományos fordulatok részleges vagy teljes félhangos elcsúsztatásával jöttek létre. S ezeknek nemcsak zenei-nyelvi vagy hangzási, hanem fontos tartalmi vonatkozásai is vannak. Az ifjúkori élmények és tanulmányok azonban kitörölhetetlenül mély nyomot hagytak bennem: egy sokszínű, éppen ellentételeivel, polaritásával teljesnek nevezhető bartóki zenei világkép tudatát. De térjünk vissza a meghatározó fontosságú közvetlen zenei élményekhez. Az 1955 őszén Budapesten, a zeneszerző halálának tizedik évfordulója alkalmából rendezett Bartók Fesztivál jelentőségéről Fodor András említett írása is megemlékezik. Nekem, nekünk nagy ajándékot adott azzal, hogy meghallgathattuk azt a hangversenyt a Zeneakadémia még renoválatlan sötét burkolatú nagytermében - még az állóhelyen is kivételezettnek érezve magunkat -, amelyen Somogyi László (s nem Ferencsik, ahogy tévedésből Fodor András feljegyezte) vezényletével először hallhattuk élő előadásban a Táncszvitet, a már akkor is mély nyomokat hagyó III. zongoraversenyt Fischer Annie költői tolmácsolásában, s végül a másik nagy összefoglaló alkotást, a Zenét. Csak így szoktuk emlegetni azt a Bartók-művet, melynek tárgyszerű, szinte technicista címe - Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára - mögött megint csak hatalmas, a zeneszerző és kora külső és főként belső világát, annak mélységeit és magasságait felidézni, kifejezni képes gazdagság rejlik. Hogy mennyire volt tökéletes vagy tökéletlen az akkori előadás, fél évszázad távolából nem tudom felidézni, de nem is lényeges, hisz fontosabb volt az átfogó benyomás, a találkozás egy korszakos nagy mű élő-hangzó valóságával. A nagy Bartók-művekkel való viszonylag korai találkozásaim közül még néhány alkalmat kell feljegyeznem. Zathureczky Ede, Bartók számos, köztük egy kecskeméti (1936) hangversenyének hegedűs kamarapartnere, a nagy Hegedűversenyt adta elő a Győri Filharmonikus Zenekarral, a később Amerikában működött Rozsnyai Zoltán vezényletével. Meglepő volt, de érthető, hogy az általános szokással ellentétben, a hegedűművész előtt ott volt a kotta, biztonság kedvéért. Ez persze, azt gondolom, nem vont le semmit előadásának értékéből, s a közönséget meg is ragadta annyira a darab s az előadás, hogy ráadást kért. Gyorsan kiosztották a szólamokat a zenekarnak, és Zathureczky, saját átiratában, előadott néhány tételt a Gyermekeknek című, eredetileg zongorára készült sorozat magyar népdalfeldolgozásaiból. Győri diákéveim csúcspontos Bartók-élményét, részben áttételesen, megint csak Lendvai Ernőnek köszönhettem. Neki köszönhetően gondoskodott ugyanis az iskola arról, hogy megnézhessük 1956 szeptemberében az azóta legendásként említett hármas Bartók-előadást - az operát, a táncjátékot és a pantomimet - az Operaházban. Ha jól emlékszem, az előző évad végén mutatták be - végre az eredeti szövegkönyv szerint -, Harangozó Gyula koreográfiájával a sok vihart megélt pantomimet, A csodálatos mandarint. Már egy nyár eleji filmhíradóban láthattunk belőle részleteket. Máig emlékszem, 54
