Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Kárpáti János: Bartók Béla kereszttűzben
ferdítés legkirívóbb példáira rámutassak. Nincs ugyan sok reményem arra, hogy érvekkel elérek valamit, amikor látszik, hogy támadóim a zenei folklór alapelveivel szemben is teljesen tájékozatlanul állanak (így például nem képesek megérteni, hogy a magyar népdal tanulmányozásához elengedhetetlenül szükséges a szomszéd népek népdalanyagának mentői behatóbb ismerete), továbbá, mikor látszik, hogy támadóim nem tudományos vitát, hanem személyeskedést akarnak fölidézni. A támadás alapjául szolgáló cikkem szószerinti magyar eredetijét a Magyar Néprajzi Társaság egy fölolvasó ülésén már 1914. februárban bemutattam, az Ethnographia című folyóiratban meg is jelent (1914. II. füzet 108-115. lap). Azzal a váddal szemben, hogy »most szerfölött időszerűtlen, sőt szerencsétlen« a cikknek külföldön történő közlése, kijelentem, hogy fölfogásom ezzel homlokegyenest ellenkező. Közlése most egyenesen kívánatos, mert belőle a magyarság kultúrfölénye világlik ki. Ezt mondom benne: »A hazai (ti. magyarországi) népek közül a románok tartották meg aránylag legépebb formájában régi zenélésüknek ősi állapotát.« Aki nem teljesen analfabéta a néprajz tudományában, az tudja, hogy ilyen »ősi állapotok« fönnmaradása csakis alacsonyabb kulturális fokon lehetséges. Kiderül továbbá a cikkből, hogy nem akadt egyetlenegy arravaló oláh sem, aki az oláh népzenét rendszeres tanulmányozás tárgyává tegye: magyar embernek kellett erre a magyar szempontból rendkívül fontos tudományos kutatásra vállalkoznia. Ez nem kultúrfölényünk bizonyítéka? Kívánatos volt a cikk közlése azért is, hogy lássa a külföld, mennyire megbecsültük nemzetiségeinket, mennyit törődtünk kulturális kérdéseikkel, mennyire nem nyomtuk el őket. Vagy talán azt kívánja a magyar érdek, hogy ellenségeinknek ezt a vádját a nemzetiségek elnyomásáról ne cáfoljuk meg? Vagy talán nem ezt a vádat próbálja megdönteni az a tény, hogy egy m. kir. főiskolai tanár a Magyar Nemzeti Múzeum számára gyűjti a magyarokén kívül a nemzetiségek népzenei anyagát is? Valótlanság a támadásnak ez a mondata: »Oláh kultúr-területnek hirdeti Máramarost, Ugocsát stb.« Nem kultúr-, hanem zenei dialektikus-területről van szó cikkemben. Az magától értetődik, hogy Ugocsa alatt csak a nyolc oláh-lakta falu, Máramaros alatt csupán annak oláh-lakta része, és így tovább értendő. Ilyen rövid cikkben különben is ismert nyelvi statisztikai adatok tudatos közlése merő képtelenség. A támadás következő mondata: »Ma minden erdélyi nótánkat oláh eredetre akar visz- szavezetni«, szándékos valótlanság. Cikkemben ez van: »Még egy harmadik zenei dialektus-területről is meg kell emlékeznünk: a székelységgel határos 'magyaros' területről, melyen erős székely hatás látszik.« (A székelység, illetve magyarság kultűrfölényének újabb hangoztatása az oláhokéval szemben.) Nem én vezetem vissza oláh eredetre az erdélyi nótákat, hanem Hubay igazgató úr, aki ezt mondja rólam: »Az oláh zenei motívumokból magyar népzenei gyűjtéseibe is tévedésből igen sokat átvett.« A hamisításnak ezt a kuszán fogalmazott vádját a legerélyesebben visszautasítom. A körülbelül 2700 dallamból álló magyar népdalgyűjteményem minden egyes számát magyar parasztoktól jegyeztem le, énekeltettem fonográfba. A szomszéd népek népzenéjét éppen azért kezdtem tanulmányozni, hogy megállapíthassam, mik az átvételek. Évtizedes tanulmányaim által talán inkább vagyok »tévedések« ellen fölvértezve, mint Hubay igazgató úr, aki tudtommal sem magyar, sem egyéb gyűjtéseimet nem ismeri s azok iránt sohasem érdeklődött. Ám nevezze meg Hubay igazgató úr, ha állítását fönntartja, mely dallamokat hamisítottam meg, vagy mely dallamokat képzel ő oláhoknak és bizonyítsa be, hogy azok csakugyan oláh eredetűek. »Mért nem írtam a magyar népdalról tanulmányt?« - kérdik. Tévednek; erről már előbb írtam német nyelven a külföld számára: »Die Melodien der ungarischen Soldatenlieder« (Historisches Konzert am 12. Jänner 1918., Bécs, Universal-Edition). A Pesten megjelent 32
