Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Kárpáti János: Bartók Béla kereszttűzben
Súlyos vádat rejt az a kétsége, hogy a bihariak valóban bővített kvartot énekelnek-e dallamaik legnagyobb részében. Ebben a fonográfhengerek döntő bizonyítékok. Ez a bővített kvart csak bihari jellegzetesség. Ha tehát a kritikus nem hallott még bihari parasztlányt énekelni, úgy kétségtelen, hogy ez a hangvétel, amelyet ő »hamisnak« nevez, ismeretlen előtte. Nem tudományos eljárás azonban tájékozatlanul hamisítással vádolni valakit azon az alapon, hogy Biharon kívül seholsem hallotta a népet így énekelni, tehát Biharban sem énekelhet így. Ha a kritikus nem fogadja el a bővített kvart intonációt, ne a gyűjtőt vádolja - aki nem tett mást, mint híven lejegyezte amit hallott -, hanem a bihari román parasztságot, amely bővített kvartot énekel. A kritikus azt állítja, hogy ezek a népdalok »éppen nem valami dallamosak, és dallamos nemzeti zenénk szegénységi bizonyítványa volnának« (annak a csúnya gyanúsításnak az árnyékával: »vajon valóban úgy énekelték ezeket, ahogy feljegyezték?«). Állításának első része a zenei dilettánsok szokott megnyilatkozása, amelyet olyankor alkalmaznak, ha egy- legtöbbször komoly, nagyértékű - mű nem tetszik nekik. Zenész számára a dallamos kifejezés meglehetősen becsmérlő jellegű. Tudjuk, hogy a laikusok ezzel a szóval jellemzik a könnyű, de »dallamos« operettzenét, a kuplékat, a nemzetieskedő műdalokat, egyszóval a zene szemetjét; másrészt ugyanezek a laikusok egy erőteljes Bach-fúgát, amely a zenei és művészi szépség legfelsőbb fokát jelenti, e szavakkal bélyegeznek meg: »nem dallamos«. A szónak ezt a jelentését tartva szem előtt a kritikus megjegyzése véletlenül nagyon hízelgő a bihari románok zenéjére. De gustibus non est disputandum! A kritikusnak egyáltalán nem tetszik a bihari románok zenéje, a gyűjtő viszont azt állítja, hogy talán Magyarország egész területének legcsodálatosabb népzenéje, amely abszolút szempontból is oly elragadó, hogy Európa minden zenésze - természetesen nem a dilettánsok -joggal csodálhatja. A kritikus megmondja azt is, hogy miért nem szépek a bihari dallamok: mert »Bihar vidékén a magyar hatás elnyomta a román zenét«. Itt már fel kell kiáltanunk: hands off! Úgy hiszem, a magyar népzene jellegzetességeinek megállapítását azokra kell hagynunk, akik a magyar népzenével foglalkoznak. Természetesen, ha véletlenül egy román tudós legalább annyi magyar népdalt gyűjtött volna, mint amennyi románt - mintegy 3000-et- a Bihari népdalok gyűjtője eddig összegyűjtött, ebben az esetben a román tudósnak is joga volna a magyar népzene jellegzetességeiről beszélnie. Azonban, úgy látszik, a kritikus nem sokat foglalkozott magyar népdalok gyűjtésével, gyűjteményekből pedig azért nem ismerhette meg tulajdonságaikat, mert világos, jól rendszerezett gyűjtemény meg sem jelent. (Hacsak nem Liszt rapszódiáiból vagy a városi cigányok zenéjéből akarja megállapítani a magyar népzene sajátosságait; ezeknek ugyanis műzenei jellegük miatt semmi közük a népzenéhez.) A gyűjtő viszont nemcsak román dallamokat gyűjtött, hanem legalább ugyanannyi magyart is, és még többet ismer hiteles kéziratokból, úgyhogy joga van arra, hogy a magyar népzene tulajdonságairól nyilatkozzék. Épp ezért a gyűjtő kijelenti, hogy a kritikus által említettekben és a sok más darabban semmiféle magyar befolyásnak nincs nyoma. A kritikus a tá-ti-ti-tá vagy ti-tá-tá-ti ritmusról bizonyára azt hiszi, hogy magyar jellegzetességek, de téved, mert ezek nagyrészt a szlovák zenében is fellelhetők. Továbbá a máramarosi nép dallamainak 90%-a is ugyanebben a »táncritmusban« mozog. (Ezt Tiberiu Brediceanu is bizonyítja, aki mintegy 120 szöveges dallamot gyűjtött ott, s ugyanebben a ritmusban jegyezte le azokat.) Következésképp a kritikus, mint jó román pereat-ot kiált a bihari és máramarosi román nép dallamaira, mivel ezek szerinte magyarok. Más szavakkal: meg akarja fosztani a románságot tulajdon zenei kincsének nagy részétől, mivel - nem tudni milyen tudományos alapon - megállapította, hogy az tiszta magyar. 28
