Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 3. szám - Bónis Ferenc: Bartók Béla élete: dramma per musica

mulattató. Most meg kellene szerkeszteni a közömbös, hűvös, néma G. St. képét. De ez csúnya muzsika lenne." Egy szép napon hirtelen megváltozik a terv: „E hét valamelyik napján mintha felsőbb sugallatra, oly hirtelen ötlött eszembe az az elvitázhatatlannak látszó kényszerűség, hogy a maga darabja nem is állhat csak 2 tételből. 2 ellentétes kép: ez az egész. Most csak azt csodálom, hogy ezt az igazságot nem láttam meg előbb." E sorokban nemcsak a kéttételessé^, mint ellentéteket egységbe foglaló modem forma, jelenik meg Bartóknál; izgalmasabb az átélésnek mint alkotó tényezőnek elismerése. Emlékezzünk: néhány éve tagadta még a személyes élmény jelentőségét az alkotásban; a fiatalkori Hegedűversenynek már ez a bevallott inspirációs főforrása.

Mire elkészül a versenymű, az igazából soha ki nem bontakozott kapcsolatnak egyszer és mindenkorra vége szakad. A hagyományos neveltetésű úrilányt, aki egy sokat ígérő és teljes erőkoncentrációt kívánó művészpálya kezdetén áll, inkább elijesztik, mint vonzzák a lázító gondolatok és egzaltált hangok. Bartók érzelmei, a szó szoros értelmében, halálosan komolyak: „Vasárnap csak egy hajszál választott el attól, hogy halálra ne szánjam magamat." Mindhiába.

A mély lelki válságból végül az alkotómunka segíti ki. Megírja I. vonósnégyesét, mely, mintha csak a félretett hegedűverseny folytatása lenne. Első tétele a versenymű második tételét nyitó Geyer Stefi-téma lassított változatából bontakozik ki, Wagner Trisztánjának hangulatában. Záródarabja szilaj, gyors tétel, egyfajta előlegezett allegro barbaro, benne egy frissen talált Csík megyei „keserves" népdal idézetével: „Romlott testem a bokorba, Piros vérem hull a hóba..." Az élmény alkotássá vált, a tragédia emlékké, a szenvedés tüzében kikovácsolt formaváz remekmű hordozójává. Az I. vonósnégyes, kétségkívül, egy pokoljáró művész megnyilatkozása: visszafordulás a halál partjáról az életbe, visszatalálás a népdal által szimbolizált emberi közösségbe. A mű belső világát és életrajzi hátterét jól ismerő Kodály találóan nevezte így, Berliozt idézve: „Retour á la vie".

Vonósnégyesének jelentőségével maga Bartók is tisztában lehetett, mert egy héttel befejezése után, 1909. február 4-én, ezt írta egyik tanítványának: „Erősen hiszem és vallom, hogy minden igaz művészet a külvilágból magunkba szedett impressziók - az ,élmények' - hatása alatt nyilvánul meg... Azelőtt nem hittem, míg magamon nem tapasztaltam, hogy valakinek művei tulajdonképpen életrajznál pontosabban jelölik meg életének nevezetes eseményeit, irányító szenvedélyeit. Persze csak igaz és igazi művészről beszélünk." A levél címzettje Ziegler F. Károly csendőrtábornoknak sudár, szőke leánya, Márta, akit, amint betöltötte 16. évét, vagyis még annak az évnek novemberében, a zeneszerző feleségül vett. 1910 augusztusában megszületett fiuk, az ifjabb Béla.

Szinte hihetetlen, mennyi mindennel gazdagodott a század eleji „érzelmek iskolájában" a zeneszerző! Elsajátította a mesterség alapjait, tanult (és elfordult) a magyar nemzeti romantikától, tanult (és elfordult) a német késő romantikától. Megismerte Debussyt, egyik felfedezője lett az igazi magyar népzenének, testi megpróbáltatásaiban többször került a halál közelébe. Megélt nagy sikereket, túlélt nagy kudarcokat, átélt nagy szenvedéseket és nagy csalódásokat, melyek csaknem öngyilkosságba kergették. Megtanulta, hogy élmény és alkotás kapcsolata valóságos, korántsem romantikus túlzás. Tudatosan- öntudatlanul felfedezte-megérezte a forma sajátosságát önnön művészetében: hogy az szervesen fejlődő természeti jelenség; mint ilyen, megismételhetetlen, ám, a szerves természet más megnyilvánulásaihoz hasonlóan, önmagában hordja a továbbfejlődés csíráit. Megismerkedett Kodállyal, akivel életre szóló szövetséget kötött egy új Magyarország új zenéjének felvirágoztatására. Biztos megélhetésre lelt, megnősült, családot alapított.

Az „érzelmek iskolájának" utóhangja egy 1911-ben befejezett egyfelvonásos operában fogalmazódott meg. E mű a megelőző évtized minden egyéni vívmányának remekmívű és továbbmutató összefoglalása. Cselekményében Wagner Lohengrinjének alapkonfliktu13