Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 3. szám - Bónis Ferenc: Bartók Béla élete: dramma per musica

magatartásbeli korlátozottságától, kulturális zártságától. Hangversenyre, operába, kiállításra jár, olvas, igyekszik vidékies műveltségét fejleszteni. Mint zongorista, hamarosan a Zeneakadémia hírességei közé kerül. Thománban atyai jóságú mesterre lel, aki nemcsak zongorázni tanítja, de figyelemmel kíséri általános fejlődését is, adott esetben koncertjegygyei, kottával segíti, tanítványokhoz és fellépési lehetőséghez juttatja.

Élete, úgy tetszik, sínre kerül. De máris jelentkezik a betegség, mely baljós végzetszerűséggel próbálja elhallgattatni vagy legalább elterelni életének fő útjáról. Özvegy Bartókné jegyzi fel unokája számára, mindjárt 1899 októberéről: „Bronchial katarrhusa volt, mely - tekintve előbbeni baját - veszélyesnek látszott; egyetemi tanárt hívtam hozzá, ki a vizsgálat után azt mondta, legjobb volna felhagyni a zenei pályával; legyen talán jogász. Régen nem sírt apukád, de akkor könnyek peregtek le arcán és azt mondta, hogy soha sem lesz jogász, ilyen élet neki nem kell. Thomán tanár is beszélt Ángyán egyetemi tanárral és megmagyarázta neki, hogy ennek a fiatal embernek a zene olyan, mint a halnak a víz; boldogtalan lenne bármily pályán; a zene neki életföltétel." Gondos ápolással, levegőváltozással sikerül meggyógyítani, a tanévet ezután zavartalanul végigdolgozza. Ám a visszatért egészség nem bizonyul tartósnak; nyaralás közben, Stájerországban, Bartók hirtelen rosszul lesz. „Rögtön lefeküdt, láza magas volt, délután orvosért küldtem kocsit, ki tüdőgyulladást konstatált; kétségbeesésem határtalan volt. Ott idegenben, vendéglőben egyedül a súlyos beteggel; ez a néhány hét, mit még ott töltöttünk, idegzetemet erősen igénybe vette; az utána következő idő nemkülönben, hisz a legrosszabbra voltam elkészülve hosszú időn át. Az orvosnak igaza volt, sőt később még mellhártyagyulladás is járult hozzá; óriási lázak, nyughatatlan éjjelek; természetesen sok-sok gond."

Egy hónap kényszerszabadság után anya és fia hazatérhetett Pozsonyba. „Otthon rögtön az akkori kezelőorvosunkkal (dr. Vámossy) megvizsgáltattam, ki igen komoly ábrázattal távozott; hozzá mentem, hogy négyszemközt beszéljek vele, ekkor azt a lesújtó ítéletet mondta, hogy nincsen mentség; bárhová is viszem a lábbadozó beteget, élete nem menthető többé." A konzultációra hívott specialista - lelkes zenebarát: dr. Pávay Vájná pozsonyi kórházi főorvos - elszántan küzd életéért, és magaslati gyógyhelyen folytatandó kúrát ír elő számára. A költségek előteremtése és a rendkívüli szabadság kieszközlése nem mindennapi feladat az özvegy tanítónő számára. 1900 novemberétől 1901 áprilisáig kell a tiroli Meránban tartózkodniok, ahol a beteg fokozatosan magához tér. Április elején visszamehet a Zeneakadémiára; tanulmányai befejeztéig a betegség most már békében hagyja.

Akadtak azonban más természetű gondjai, és épp zeneszerzői fejlődésével kapcsolatban. Koesslerben ugyanis csak rövid időre talált megfelelő vezetőre. Amíg a technikai tudás megalapozásánál tartottak - tehát lényegében a régi mesterek utánzásánál addig nem mutatkozott semmi baj. Igaz ugyan: nagy formátumú próbálkozásait Koessler eleinte elveti. Elve: mindent az alapoknál kell kezdeni. Ez azonban nem rosszindulat, hanem pedagógiai tapintat jele. Az igazi nehézség, mely természete szerint belső konfliktus, abból ered, hogy a fiatalember, nem érve be a mások által már elmondottak többé-kevésbé ügyes újraelmondásával, stilárisan tovább akarna lépni, de nem tudja: merre. Konzervatív mesterétől ebben hasztalan vár segítséget. Liszt újításainak jelentőségét még nem érti, Brahms már nem vonzza, Wagner nyelvén nincs mit mondania. Új utat nem talál. Nincs mit tennie: egy időre elhallgat.

A kényszerű tétlenségtől egy zenei élmény, egy Richard Strauss-mű sokkszerű hatása szabadítja meg. Bartók maga írja: „Ebből a stagnálásból mint a villám ragadott ki az ,Imigyen szóla Zarathusztra' első budapesti előadása (1902); a mű, amelyet a legtöbb pesti muzsikus irtózással hallgatott, engem a legnagyobb elragadtatással töltött el: végre megpillantottam az irányt, amely újat rejt méhében. Rávetettem magam Strauss partitúráinak tanulmányozására és ismét elkezdtem komponálni."

9