Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Zelei Miklós: Egy tengerjárt magyar
Úgy szoktam erre válaszolni, úgy vágtam vissza, hogy a maguk nemzetébresztői példaként állítandók a szlovákság elé, mert maguk annak köszönhetik a létüket, hogy voltak annak idején nemzetébresztőik. Most miért ne legyen a magyar kisebbségnek is Szlovákiában egy-két ilyen, maguk által így titulált, nemzetébresztője? A Monarchia idején működő valamennyi szlovák író nemzetébresztő volt. Ján Kolár, Bernolák, Stúr. Még a jó szándékú Sládkovic is, aki azért magyarbarát volt. Gáspár Imre fordította is a munkáit már életében. A magyarországi politikai légkörnél vagy helyzetnél a miénk keményebb volt. Megközelítőleg se voltak azok a lehetőségek, az a nyitottság, ami a kádárizmus alatt, ha volt ilyen, létezett Magyarországon. Nálunk nem is lehetett arról beszélni, hogy szabadság, nyitottság. A szellemi bezártság annyira szoros volt, és kísérletek se voltak az ajtónyitásra. Inkább Csehországban történtek itt-ott kísérletek, mint szlovák viszonylatban. Itt alázatosan kiszolgálták a politikát. Természetesen itt is voltak, akik nyolcvankilencben megmozdultak, a Budaiék meg Camogurskyék és mások, meg magyar vonalon Duray és köre. Duray szervezkedése, a jogvédő bizottság munkájának híre eljutott hozzánk. Duraynak volt egy listája, hogy ezeket a felhívásokat és ezeket a fogalmazványokat, amelyeket ők gépeltek és terjesztettek titkosan, hogy azokat kinek kell küldeni. Én például rendszeresen kaptam, és a dolgozó- szobámban a szőnyeg alatt voltak ezek elhelyezve, felkészülve arra, hogy ez a rejtekhely már egy közepes házkutatás próbáját se állta volna ki. Postán jöttek, feladó nem volt ráírva, és nekem a balogi iskolába jöttek, ott tanítottam, és én ezeket a kollégáknak megmutattam. Az igazgatóm mindig azt mondta, vigyázz, vigyázz, ne mutogasd, mert ez a Duray még egyszer lógni fog. És ezt nagyon sokan mondták, nemcsak az igazgatóm, hanem olyanok is mondták, akik most a Duray-párt tagjai, és Duraynak a csicskásai. Erről még Miklóssal nem sokat beszéltem, nem is adódott lehetőségem erre. Meg nem is érdekel különösebben. Itt sem állóvíz volt egészen. De majdnem. Én Csemadok téren dolgoztam. A Nagykürtösi járásban a Csemadok járási bizottságának irodalomnépszerűsítő szakbizottság néven volt egy munkacsoportja. Később nyelvi és irodalomnépszerűsítő szakbizottság lett belőle. Szakmai társulás volt a Csemadokon belül. Ennek voltam az elnöke. Egy-egy járási rendezvénykor, a Mikszáth- és a Madách-napok szervezésének idején, enyhe figyelmeztetéseket, sugallatokat lehetett érezni, hogy most ezt nem, azt nem. Majd mi elintézzük a fölkérést, de nem csináltak semmit, és utána azt mondták, hogy nem vállalta az illető. Érdekes, hogy kilencven előtt már meghívtuk a kárpátaljai magyar írókat, illetve a kárpátaljai képzőművészek, írók egy csoportját a Madách-napokra, és ők rukkoltak ki keményebben, mint mi. És akkor estek pofára az elvtársak, hogy ezek a Szojuzból, a Nagy Birodalomból jöttek, s ezek itt mernek pofázni. Mindenki citerázott, a Csemadok egész járási titkársága. Hát ha ebből nem lesz baj, akkor semmiből se! És valahol azt is megsejtették, hogy tényleg engedni kell, mert ezek az elvtársak, ezek a gyerekek onnan jöttek, és így mernek beszélni, akkor mi van. Mi is mondtuk nekik, látjátok, ezek onnan jöttek, és milyen nyíltan beszélnek. Nagykürtösön volt ez a rendezvény, valószínűleg nyolcvankilencben. A Madách-napokra bejöttek olyanok is, akik rebellisnek számítottak, Pál Jóska például, Salgótarjánból. Ha őt meghívtuk, akkor eljöttek Salgótarjánból a megyei tanács ilyen osztályának, amolyan osztályának a figyelői is, hogy most a Pál Jóska itt Nagykürtösön mit fog most fölforgatni. De volt olyan is, hogy ezekre az elvtársakra rá lehetett játszani: fogadjunk, hogy nem meritek elhozni ide Madách szülőföldjére Az ember tragédiáját! 93
