Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Zelei Miklós: Egy tengerjárt magyar
dolgozott az egyetemen, mert akkor már egyetem volt, és meghalt infarktusban. A legjobb szociológusunkat, akinek az előadásait mi még hallgathattuk, Kardos Istvánnak nevezték. Keleten élt, Kelet-Szlovákiában, Rozsnyón vagy a környékén, őt is elég korán elbocsátották. Korábban ők mind kommunista párttagok voltak. Barta Tibor, aki a legjobb módszertanos volt a magyar tanszéken, fogalmazástanítást tanított, nagyszerű tankönyveket írt, aztán alkoholista lett szegény, hetvennégyben menesztették. Szeberényi Zoltánt, aki irodalomtörténész volt, és legkedvesebb tanárom, szintén menesztették a pártból. Hogyan, minek alapján minősítették a bűneiket, nem tudom, de Szeberényit csak kizárták, és megmaradhatott a taszéken. A mai irodalomtörténészek közül a legjobb rálátása van a szlovákiai magyar irodalomra, megírta a szlovákiai magyar irodalom történetét, íróportréit. Akik nem voltak párttagok, azokat ilyen súlyos büntetés nem érte, ámbár azok szenvedtek... Szenvedtek? Hát háttérben voltak addig is, meg azután is. Ilyen szabály volt, hogy aki nem volt a kommunista párt tagja, az nálunk nem lehetett újságíró. Az Új Szénái, a szlovákiai magyar napilapnál nem dolgozott olyan újságíró, aki nem volt a kommunista párt tagja. Később volt a Kövesdi Károly az első, akit felvettek mint pártonkívüli embert. Még a Hétnél, amelyik a Csemadok képes hetilapja volt, ott is így ment. Ritkaság volt az is, hogy párton kívüli dolgozott volna a Csemadok központi bizottságánál. A párt elsősorban az önmaga katonáit büntette, keményen, mert azokat büntethette. A pártonkívülieket különösebben nem kellett büntetni, mert ők eleve büntetve voltak az örök mellőzéssel. Nem létezett, hogy iskolaigazgató lett volna nálunk valaki, aki nem volt a kommunista párt tagja. A mi tantestületünkben Ipolybalogon huszonketten voltunk, abból két kommunista volt, az igazgató és a helyettes. Ez azt jelentette, hogy a többi húsz nem is számíthatott arra, hogy ő valaha lehet akár helyettes, akár igazgató. Engem nem akartak beléptetni. A főiskolán volt egy időszak, amikor a Bodnár Gyuszi győzködött, hogy nem lenne ez rossz meg egyebek. Akkor ki tudnánk valamit bulizni, harcolni a magyar tagozat hallgatóinak meg egyebek. Később meg már csendes ellenségnek számítottam, és az szóba se jött, hogy be akarnának léptetni. Meg se szólítottak. Nagyon jó ismerősöm volt az Agócs Vilmos például, aki a Nagykürtösi járási pártbizottságnak az ideológiai titkára volt. O úgy volt jó ismerősöm, hogy gyerekként, tizenhárom éves koromtól tudósítottam a Losonci járási újságnak. Több közigazgatási átszervezés volt, Kelenye, a szülőfalum, akkor a Losonci járáshoz tartozott. Haladás néven jelent meg az újság, Agócs Vilmos volt a magyar szerkesztője, ő gondozta az írásaimat, azt lehetne mondani, hogy egyengette az útjaimat. Később, mivel párttag volt, ő lett az ideológiai titkár Nagykürtösön. Annyira azért karakán ember volt, meg becsületes ember, hogy bármikor ért támadás engem, akkor ő mindig megsúgta, hogy gyerek, így nevezett végig, gyerek, vigyázz, az istenit, mit csináltál már megint! Vigyázz ezekkel, mert nagy marhák, és kinyírnak téged. Bármikor volt gondom, bajom, mindig megsúgta, mit tegyek. Az embert kettős elnyomás érte. Egyrészt, mert pártonkívüli volt, másrészt mert magyar. Az iskolaügynek a vezetője az meg mindig szlovák volt. És párttag. A tanfelügyelők nagy része is szlovák volt, és ha a magyar iskolaügy terén, magyar vonalon az ember valamit csinált, akkor megkapta a bélyeget, hogy „národny buditel". Nemzetébresztő. Rebellis magyar. 92
