Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 2. szám - Zelei Miklós: Egy tengerjárt magyar

Nemcsak szőlő-, de gyümölcstermő vidék is volt. A peronosz után, amikor a nemes fajták kipusztultak, főleg otellót, magántermőt telepítettek. Az elég kemény és vad bor, ami ebből lett. Ezt még pótolták a tömény szesszel, amit a szilvából készítettek. A szilva jól megtermett nálunk. A törkölyből is főzték a pálinkát, de ezen túl a borókabogyóból is, az úgynevezett borovicskából. Apai nagyapám is jól értett ehhez, külön borókásoldal volt a faluban, mindenki szedhette, mert ez közös terület volt, egy legelőnek a széle. Amikor a borókabogyó beérett, egy pányvát tettek alája, a bokrokat megveregették bottal, és az érett lehullott, otthon erjesztették, majd megfőzték. Ezenkívül a bodzából vagy borzangból - a földi bodzát borzangnak nevezték nálunk -, ebből is főztek pálin­kát, gyógyhatású szesz volt, nagyon erős illatú, ha ivott belőle valaki, azt még másnap is megérezték rajta. Ötven-hatvan fokos pálinkák voltak. A bodzát is meg lehetett úgy főzni, hogy erős legyen. Azt lehet mondani, hogy én, bár töredékeiben, de megéltem azt a világot, amelyet a szüleim is megéltek, mert a szövetkezetesítés eléggé későn érte a falumat. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején szövetkezetesítettek a falumban, mivel hát nem voltak ott első osztályú földek, és nem volt annyi jó gazda, hát tovább folytathatták a magángaz­dálkodást. De a hatvanas évek elején a falumat is elérte a szövetkezet. Én még jól emlék­szem arra, hogy kaszával arattak, hogy cséplőgéppel gépeltek, fél keresztekbe rakták a gabonát, aztán szérűre hordták be, és ott csépeltek, öt-hat parasztgazda összeállva. Velem volt a halálfélelem A villamosítás is elég későn érte el az Ipoly mentét, a hatvanas években, tehát még emlékszem a petróleumlámpára. Emlékszem arra, amikor villamosították a falut, és ez milyen nagy esemény volt, népünnepély, amikor felkapcsolták a villanyt az első nap. A változásokat megtapasztaltam magam is. Édesanyám világéletében sokat betegeskedett, és az én születésem után nem sokkal műtötték őt, ami egy rettenetes nagy dolog volt abban a világban, mivel vesére műtötték, és az egyik veséjét ki kellett vegyék, s ez Túrócszentmártonban történt, ott végeztek akkor ilyen műtéteket, ötvenhárom-ötvennégyben lehetett. A halálfélelem az úgy velem volt, és végigkísért, hogy elveszítem őt, először az édesanyámat a betegség miatt, aztán meg az édesapámat, aki a szövetkezetesítés után, mivel nem lépett be, hanem ipari munkás lett inkább, és Szlovákia északi részére ingázott hetente, akkor meg miatta izgultam mint gyermek, hogy visszajön-e, nem éri-e baleset. Sokáig nem volt testvérem. Nem mertek vállalni egy újabb gyereket, és már tízéves voltam, amikor a húgom született. Azt lehet mondani, hogy majdnem egykeként nőttem föl. Ez rosszul is esett, mert mindig nagyon szerettem volna, hogy legyen testvérem, és fel is tettem a kérdést, hogy miért nincs. Ugyanis olyan barátaim voltak, hogy akkor még nagycsaládokból származtak, és nem volt ritkaság a három-négy gyerek. Az én testvé­remet az unokatestvérek pótolták, mert abból hál' istennek volt elég a családban. Nem éltem végül is egykeként. A húgom, Teréznek hívják őt, egy kereskedelmi szakiskolát végzett el, elárusítóként dolgozik, és úgy keresi a kenyerét. Sokáig otthon maradt, a szülői házban laktak, most pedig közel hozzá egy régi lakást megvettek, átalakítottak, és ott élnek. A családi házban a szüleim laknak, de nem nevezhető ez szülői háznak, mert én még a nagyszüleim házában születtem, az apai nagyapám házában. Erre is büszke vagyok, mert ez egy régi paraszt­ház volt, füstös konyha belépővel, úgy kell elképzelni, onnan nyílott az első ház, az első szoba, és a hátsóház, aztán jött a kamra és az istálló, alatta pince. 76

Next

/
Oldalképek
Tartalom