Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Zelei Miklós: Egy tengerjárt magyar
Édesapám volt a legidősebb a gyerekek közül, öten voltak testvérek, egy meghalt fiatalon. Mivel édesapám nősült legelőször, otthon maradt, az asszonyt, édesanyámat a házhoz vitte, és akkor megkapták a hátsó házat, az lett a miénk, és az első házban laktak nagyapá- mék a maradék három gyerekkel, mert apámnak a húga ugyanakkor ment férjhez, amikor apám nősült. Én még ebben a házban születtem, ezt tekintem a családi házamnak, a mai napig erről álmodom. Ötéves koromig ott éltem, aztán apám egy különálló házat vett meg a faluban, majd a hatvanas évek elején épített. Akkor volt a nagy építkezések korszaka, és akkor az anyai nagyanyámék telkén, az elég nagy telek volt, fölépítették az új családi házat, s ott töltöttem aztán gyermekkorom hátralévő részét. A nagyszülői ház még ma is megvan, nagyon örülök, ámbár nem úgy néz ki, ahogy akkor. Apám legkisebb húga az ott maradt, és ők egy kicsit átalakították, modernizálták, de ma is el tudom mondani, hol volt a belépő, hol a füstös konyha. Modernizálták, de a beosztás majdnem ugyanúgy megmaradt, és azok jönnek elő, nemcsak a ház, hanem a háznak a tartozékai, ahova én mindig bejártam, és nagy szeretettel figyeltem nagyapámat, ahogy a maga tehénkéit kezelte, és a tehénkék közt a nyulak futkostak az istállóban. Amögött volt a pajta, amögött az ólak, ott volt a nagy favágató, és mindig azt szoktam mondani, hogy ha nagyapám már meghal, akkor én nem kérek semmit örökségképpen, csak ezt a favágató tuskót. És a fejszét. Ha hazamegyek, sose hagyom ki, hogy elmenjek, és a favágatót megnézzem. Illetve ma már csak a helyét. Sokáig élt apai nagyapám is, nagyanyám is. Nagyanyám az kilencvenéves volt, amikor meghalt, nagyapám közel kilencvenéves, úgyhogy hál' istennek, volt hova mennem, és volt kihez mennem az emlékeimet idézni. Ma is megvan még a ház végében a szentiványi almafa, amit gyerekkoromban nagyon szerettem, mert Szent Iván napján, ami elég korán volt, már érett az alma, és azt el kellett fogyasztani, mert nem elálló alma volt. Édes, jó ízű, kellemes alma. A nagy fordulatok úgy hozták, hogy édesapám nem volt katona. Aztán később besorozták őt, ugyanis hát fiatal ember hozzám képest, ha szabad így mondani, 1929-ben született, én meg 1950-ben, mindössze huszonegy évvel idősebb, mint én. A háború alatt még gyerek volt, és a háború utáni fordulatokban kimaradt a sorozásból. Viszont a katonaság helyett megélte a kitelepítést. Csehországba telepítették őt ki, nagyapámmal együtt. Érdekes módon a családot így kettévágták, a dédszüleimet, mivel idősek voltak már, nem telepítették ki, és velük meg a többi apró gyerekkel itthon maradhatott nagyanyám. Apám 1947-48-ban nem volt még húszéves se, de nagyapámmal kitelepítették őt Csehországba, ahonnan hazaszökött. Furcsa mód, nagyapám az ottmaradt végig, amíg ott kellett lenni, de az édesapám az hazaszökött, és a szomszéd faluban a rokonoknál, ismerősöknél bujdosott, bujkált, mivel az anyai nagymamám egyik testvére odament férjhez, és azok rejtegették őt. így élte túl a kitelepítés egy részét. Dél-Morvaországban voltak, pontosan nem tudom, melyik részen, azt viszont tudom, hogy inkább egy falucska volt az, nagyobb falu. Két nagyon szép keresztet, feszületet hoztak. Semmi mást nem hoztak haza, de a kitelepített német család ezeket otthagyta, és hát mást is hozhattak volna meg fosztogathattak volna, de semmit nem vettek el, ezt a két feszületet hozták haza, ami azóta is megvan otthon. Faragott kereszt és rajta a vasfeszület. Nagyon szép, azóta is tetszik nekem ez a morvaországi emlék. Volt egy olyan lehetőség, hogy aki szlováknak vallja magát, azt nem telepítik. De édesapám és nagyapám ezt nem írta alá, őket kitelepítették. Tehát egyedüli bűnük, hogy magyarok. Édesapám nem volt soha semmilyen politikai pártnak vagy mozgalomnak a tagja. Jó eszű gyerek volt, ahogy nézem az értesítőit és bizonyítványait. Amikor meg77
