Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Tódor János: Kis magyar agressziók
A fociidény vége felé jártunk, amikor egy szombat este Janók rám köszönt a metróban. Egyenesen a fehérvári városi kapitányságról érkezett. — Különbusszal indultunk Veszprémbe, ahol a Fradi játszott kupameccset. Odafelé megálltunk Csórón egy kocsmánál. Volt odabent pár cigány meg paraszt, mi persze cikiztük őket, mire egyikük visszaszólt valamit. Erre aztán elszabadult a pokol. Mi többen voltunk, szét is vertük a söntést, csakhogy a faluból megérkezett a segítség. Ásókkal meg kapákkal jöttek... Janóknak két ujját törték el, egy másik fiú karján a vágást a helyi orvosnak kellett összevarrni. A hűvösvölgyi skint, négy társával egyetemben, a fehérvári rendőrségre fuvarozta az URH, ahol kihallgatták, közölték vele, hogy följelentik, s csak utána engedték haza.- De hát ez mind semmi - folytatja Janók. - Képzeld el, Hunét múlt héten szerdán majdnem megölték. Hidegkúton, a Jancsi bácsi vendéglője előtt akciózott, és hasba szúrta valaki. Szerencsére már túl van az életveszélyen. Megbeszéltük akkor, hogy fölhív, s együtt megyünk be Hunéhoz a kórházba, de hiába vártam a telefont. November végén kaptam tőle az utolsó üzenetet: Huné fölépült, ő pedig bevonult katonának. Dupla Nelson a köröndön Nem tudom, mikor kezdődött ez a hét, mikor ért véget az előző. Egybefolyik, mint készenléti rendőr és teleszkópbotos őrző-védős gorilla. Egybefolyik, mint élet és halál a Mamut oldalában. Nekem is erről szólt az előző hét, a vasárnap, a hétfő, egészen a hét végéig (és tovább), amikor is majd eltemetik Simon Tibort. Azt mondta az édesapja ma reggel az egyik tévében, hogy még azután is ütötték, amikor meghalt. Egyúttal kérte, hogy ne vonuljanak ki a rendőrök százasával a temetésére, mert abból csak balhé lesz. Egy szurkoló szerint az állatok élethalálharcában is kegyelmet kap az, amelyik megsebesült. Meg hogy ez szabályos kivégzés volt. Ez így akkor is szép, ha nem igaz. Nem, nem kivégzés volt ez, mert annak van méltósága, a brutális agyonverésnek viszont nincs. Simont, a Fradi kőkemény bekkjét Amszterdamban ismertem meg személyesen, amikor az FTC az Ajaxszal játszott visszavágót a Bajnokok Ligájában. Ott Simon és a Fradi lófarkas gyúrója próbált lelket verni a meglehetősen elanyátlanodott csapatba. Mit mondjak, sok foganatja nem volt. Bár egy pillanatra úgy tűnt, sikerült felvillanyozni a fiúkat, mert Vincze Ottó a társalgóban, ahol éppen egy jeep versenyt néztünk az Eurosporton, odafordult Simihez, és megkérdezte tőle, hogy eladná-e neki a saját összkerékhajtású Toyotáját. Nem írom ide, mit válaszolt csatártársának a hátvéd. A rendőrgórék persze nem mondtak le. Helyette egyikőjük egyenesen Simont hibáztatta, a másik, az őrmester főnöke meg kiváló munkaerőnek nevezte beosztottját, akivel soha semmi probléma nem volt. Most mindenesetre úgy tűnik, jóvátehetetlen probléma adódott a huszonéves készenléti rendőrtiszthelyettes életében. Erről, bármennyire morbid is a társítás, eszembe jut az egykori budafoki rendőrkapitány, aki miután egyik nyomozója körülbelül kétszáz méterről egyetlen lövéssel leterített egy, a rendőrségi fogdából megszökött besurranó tolvajt, újságírói kérdésre büszkén válaszolta, hogy nem volt az a találat teljesen véletlen, elvégre nem táposak az ő rendőrei. Utáljuk a cigányokat, zsidókat, szocikat, „cideszeseket", utáljuk a másokat (másikat), és utáljuk magunkat. Magyarok utálnak magyarokat. Pártokba tömörült megélhetésiek uszítanak bennünket egymásra (családtagjainkra, barátainkra, munkatársainkra), végső soron magunkra. Az agresszió úgy van benne a levegőben, mint a pollen. Délután fél kettőkor a Kodály köröndön nekem is majdnem sikerült verekednem, nem rajtam múlott. 70
