Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal VI.
hogy napfény nélkül ezeknek a dolgoknak önmagukban nincs árnyékuk. Ily módon tehát a nap, miközben éget, védőpajzsot is jelent. Pont ilyen pirkadat lehetett akkor is, amikor kétszáz évvel azután, hogy Dareiosz elkezdi építeni Perszepoliszt, vagyis i. e. 330 januárjának végén csapatai élén Nagy Sándor közeledik a városhoz. Még nem látja az épületeket, de hallott már pompájukról, és arról, hogy hihetetlen gazdagságot rejtenek. Éppen ezen a síkságon, ahol most Jafarral állunk, furcsa csapattal találkozik: „Rögvest a folyón túl találkoztak az első küldöttséggel. A toprongyos alakok azonban erősen különböztek azoktól az előkelő megalkuvóktól és kollaborán- soktól, akikkel Sándornak addig dolga volt. Üdvözlő kiáltásaik és a kezükben tartott olajágak arról tanúskodtak, hogy görögök lehetnek: többnyire középkorú vagy idősebb emberek, akik talán zsoldosokként harcoltak valamikor a rossz oldalon a kegyetlen Artaxerxész Ochosszal. Szánalmas, sőt kísérteties látványt nyújtottak, ugyanis mindegyikük borzalmasan meg volt csonkítva. Jellegzetesen perzsa módszerrel sorra vágták le fülüket és orrukat. Volt, akinek a keze, másnak a lábfeje hiányzott. Mindannyian elcsúfító jegyet viseltek homlokukon. »Olyan emberek voltak - mondja Diodórosz -, akik jártasságot szereztek és szép sikereket arattak a művészetekben és mesterségekben; ezért aztán levágták végtagjaikat, és csak azokat hagyták meg, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a szakmájukban«". Ezek a szerencsétlenek mégis arra kérik Sándort, hogy ne küldje őket vissza Görögországba, engedje meg, hogy Perszepoliszban maradjanak, amelynek építésénél dolgoztak: Görögországban ezzel a külsővel „mindegyikük kiközösített- nek, könyörületre szorulónak, számkivetettnek érezné magát". (In: Herodotus, The Histories, Oxford University Press, 1998) Közeledünk Perszepoliszhoz. Széles, hosszú lépcsősor vezet a városba. Egyik oldalán magas, sötétszürke, tökéletesen csiszolt márványba vésett relief húzódik - vazallusokat ábrázol, akik a királyhoz igyekszenek, hogy kifejezzék hódolatukat és alattvalói mivoltukat. Minden lépcsőfokra jut egy vazallus, s többtucatnyi van belőlük. Amint a lépcsőfokra lépünk, társul szegődik hozzánk az adott vazallus, s amint egyet följebb lépünk, átad bennünket a következő vazallusnak, ő maga pedig a helyén marad, s őrzi tovább a saját lépcsőfokát. Megdöbbentő látvány, hogy a vazallusok kinézetre, méretre és alakjukra nézvést a legapróbb részletekig egyformák. Gazdag, földig érő ruhát, redőzött fejfedőt viselnek, két kezükkel hosszú dzsidát tartanak maguk előtt, vállukon pedig díszes tegez. Arckifejezésük komoly, s bár megalázkodó aktus vár rájuk, mindannyian kihúzva magukat, tiszteletet parancsoló pózban haladnak. A lépcsősoron mellénk szegődő vazallusok külsejének egyformasága a mozdulatlan mozgás paradox érzetét kelti bennünk, mert bár haladunk, de folyton ugyanazt a vazallust látjuk, s így az a benyomásunk, hogy folyton egy helyben állunk, mintha valamiféle láthatatlan és csalóka tükrök foglyai volnánk. Végül csak fölérünk a csúcsra, s ekkor visszanézhetünk. A látvány felemelő: alattunk 32
