Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 2. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal VI.

a mélyben parttalan, ekkor már vakító napfényben úszó síkság terül el, amelyet csupán egyetlen út szel keresztül - az, amelyen Perszepoliszba érkeztünk.

Ez a díszlet két, lélektanilag teljesen eltérő és ellentétes helyzetet teremt:- a király felől nézve: a király áll a lépcsősor tetején és a síkságot nézi. Egyszer csak észreveszi, hogy a síkság szélén, vagyis nagyon, nagyon messze fölbukkannak valamiféle alig látható, alig kivehető pontok, porszemek, mákszemnyi valamik. A király néz, töpreng, hogy mi lehet az. Kis idő múlva az apró kis pontok, mákszemek, amint közelednek, növekedni kezdenek, lassan kikristályosodnak. Bizonyára a vazallusok lehetnek, gondolja a király, mivel azonban mindig az első benyomás a legfontosabb, az pedig most porszem és mákszem, a király már ezt a benyomást őrzi magában a vazallusokról. Újabb idő elteltével már látja is az apró alakokat, a közeledők körvonalait. Hát nem tévedtem, szól a király az őt körülvevő udvaroncokhoz, valóban a vazallusok azok, igyekeznem kell a Fogadóterembe, hogy elfoglaljam helyemet a trónon, mire ideérnek (a király csakis trónján ülve beszél alattvalóival).- most pedig ellenkező oldalról, vagyis a többiek, köztük a vazallusok felől nézve: a többiek a Perszepolisszal szemközti síkság szélén jelennek meg. Látják a város szédítően csodás, aranyozott, kerámia borítású épületeit. Elnémulva hullanak térdre (ám jóllehet térdre borulnak, ők még nem a mozlimok, azok majd csak ezerszáz év múlva érnek ide). Amikor magukhoz térnek, fölállnak, ruhájukat porolgatják. Ez az, amit a király porszemek, mákszemek mocorgá- sának lát. A jövevényekben, amint közelednek Perszepoliszhoz, egyre nő az elragadtatás, ám ezzel együtt növekszik bennük az alázat, saját kicsinységük, nyomorúságuk, gyarlóságuk tudata is. Igen, semmik vagyunk, a király azt tehet velünk, amit csak akar, még ha halálra ítél is bennünket, szó nélkül elfogadjuk az ítéletet. Ha viszont sikerül innen élve kikerülniük, micsoda rangjuk lesz az övéik között! - Ez az, aki a királynál járt - fogják róluk mondogatni. Később aztán - ez annak a fia, majd unokája, dédunokája stb., aki a királynál járt, - a család ily módon biztosítja magát egész nemzedékekre.

Perszepoliszban vég nélkül járkálhat az ember. Mindenütt csönd és üresség. Sehol nem látni idegenvezetőket, őröket, árusokat, hajcsárokat. Jafar lent maradt, egyedül vagyok a hatalmas kőtemetőben. Oszloppá és pilaszterré formált, relieffé és portállá faragott kövek között. Merthogy itt egyetlen kőnek sincs természetes formája, egyik sem olyan, mint ahogyan a földben vagy a hegyekben található. Mindegyiket gondosan metszették, illesztették, megmunkálták. Mennyi éveken át tartó munka, mennyi verejték és mennyi kín fekszik ebben a gondosságban? Hány és hány ezer ember pusztult el a gigantikus méretű kövek vonszolása közben? Mennyien estek össze holtan a kimerültségtől, szomjúságtól?

Ha az ember már nem működő, halott szentélyeket, palotákat, városokat nézeget, eltöpreng az építők sorsán. Fájdalmaikra, megroppant gerincükre, kőszilánkok okozta szemsérüléseikre, reumájukra gondol. Egész boldogtalan életükre. Szenvedéseikre. És akkor felvetődik benne a kérdés - fölépülhettek volna-e ezek a csodák az említett szenvedések nélkül? Az őrök botütései nélkül? A rabszolgában lévő félelem nélkül? Az uralkodóban lévő kevélység nélkül?

33