Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal VI.
zsákmányból csak az kap, aki legalább egy fejet bemutat, más nem kap. A koponyát úgy nyúzza le, hogy a két fül körül körbevágja, majd erősen megragadja a fejbőrt és egyetlen mozdulattal lerántja a koponyáról. A fejbőrről ökörbordával vakarja le a húst, aztán ököllel gyúrni kezdi a bőrt, amíg olyan puha nem lesz, mint egy kendő, s ha elkészült, a lova kantárszárára akasztja dísznek. Mert az a férfi náluk a legkülönb, aki a legtöbb fejbőr kendővel büszkélkedhet. Sokan ruhát csinálnak maguknak ezekből a fejbőrökből, amelyeket úgy varrnak össze, akár az állatbőröket. Vagy lenyúzzák a bőrt, körmöstül, az ellenség jobb kezéről, s azzal vonják be nyíltartó tegezeiket. Az emberbőr ugyanis szívós, fényes, és minden más bőrnél fehérebben ragyog. Nem olvasok tovább, mert az ablakban hirtelen pálmaligetek, tágas zöld mezők, épületek, távolabb pedig utcák és utcai lámpák bukkannak fel. A tetők fölött mecsetek kupolái ragyognak. Sirázban, a kertek és szőnyegek városában vagyunk. A szállodai recepción azt mondták, hogy Perszepoliszba csak taxival lehet eljutni, és legjobb napkelte előtt indulni, mert akkor látni fogom, hogyan világítják meg a felkelő nap első sugarai a királyi romokat. És valóban, a sofőr már a szálloda előtt várt, s azonnal indultunk is. Telihold volt, így aztán láttam, hogy kiszáradt tó fenekére emlékeztető, lapos síkságon haladunk. Már fél órája mehettünk az üres úton, amikor Jafar - ez volt a sofőr neve - megállt, és a csomagtartóból egy üveg vizet vett elő. A víz jéghideg volt, egyébként is, abban az órában elképesztő zimankó volt, úgy dideregtem, hogy Jafar megszánt, és betakart egy pokróccal. Csak mutogatva tudtunk értekezni egymással. Mutatta, hogy mossam meg az arcomat. Megtettem, aztán meg akartam törölni, de Jafar tiltó mozdulatot tett - az arcot nem szabad megtörölni, a nedvességet a napnak kell felszárítania. Megértettem, hogy ez itt egyfajta szertartás, türelmesen várakoztam hát. A sivatagi napfelkelte mindig fényes, néha misztikus látványosság, amelynek során az előző este eltávozott, és az éjszakában tovatűnt világ hirtelen visszatér. Visszatér az ég, a föld, visszatérnek az emberek. Mindez újra megjelenik, láthatóvá válik. Ha valahol a közelben van egy oázis, megpillantjuk, ha kút van, azt is megpillantjuk. Ebben a megrendítő pillanatban a mozlimok térdre borulnak, s elmondják aznapi első imájukat - a szálát asz-szubh imát. Elragadtatott állapotuk a nem hívőkre is átragad, mindenki együtt éli át, hogy a nap visszatért a földre, talán ez az ökumenikus barátkozás egyetlen ennyire őszinte megnyilvánulása. Világos lesz, és ekkor láthatóvá válik Perszepolisz a maga királyi méltóságában. A szentélyekből és palotákból álló hatalmas kőváros gigantikus, tágas teraszon helyezkedik el, amelyet úgy vájtak ki a minden átmenet nélkül, hirtelen kezdődő hegység oldalában ott, ahol véget ér a síkság, amelyen épp állunk. A napfény szárítja arcomat, a jelenetnek pedig ez az értelme: az élethez a napnak, miként az embernek is, vízre van szüksége. Ha felébredéskor észreveszi, hogy szerezhet néhány csepp vizet az arcunkról, könyörületesebb lesz hozzánk abban az órában, amikor majd kegyetlenné válik, vagyis délben. Könyörületességét pedig úgy mutatja ki, hogy a déli órákban árnyékot ad nekünk. Persze nem közvetlenül, hanem különféle dolgok - fák, tetők, barlangok - által. Tudjuk ugyanis, 31
