Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - A vörös és a fehér szamár, avagy a határzónák intenzivitása
Újabban minden versemet jégsokknak teszem ki, így az a kék jéglabda akkor is nőni kezd bennük, a szibériai kórus akkor is felcsendül, ha a vers maga valami egészen másról szól... Tegnap, mint említettem volt, Kecskeméten jártam, nagyon kellemesen éreztem magam a Forrás szerkesztőségében, melynek falán már régen is lógtak Tóth Menyhért-festmények... A Forrás, mint tudod, elkötelezettje Tóth Menyhértnek, én is elkötelezettje vagyok, egyik legfontosabb magyar festőnek tudom. Azért említem ezt, mert Tóth Menyhért is a fehérrel dolgozó-élő festők családjába tartozik. A szerkesztőségben beszélgetve aztán valamiképpen szóba került Ryszard Kapuscinski lengyel író, aki a Forrás házi szerzője tulajdonképpen. Kecskeméti barátaimnak Bora Cosicról, a Berlinben élő nagy szerb íróról kezdtem mesélni. (Valóban nagy írónak tartom, Dr. Krleza című regénye számomra a XX. század egyik legfontosabb műve, hiszen Krleza félig-meddig magyar író is, nélkülözhetetlen szellemi életünkből.) Boro Berlinben él, ösztöndíjjal került ki, mint most én, de kint maradt, majd a háború kitörésekor, Rovinjon keresztül örökre Berlinbe távozott, közben majd minden könyve megjelent németül, magyarul csupán a Családom szerepe a világforradalomban, sokat barátkoztunk vele, szép és tragikus dolgokat is megélve... Majd még visszatérek ezekhez a dolgokhoz, de most, ott a kecskeméti szerkesztőségben arról meséltem, hogy van Borónak egy Berlini lakó című könyve, amelyben arról ír, hogy amikor Berlinbe érkezett, kapott egy lakást, az Akadémia lakását, és még be sem rendezkedett, máris csöngött a telefon, felvette, leült, gondolta, lám, beindul berlini élete, valami fontos ügyben keresik máris. Ám egy hideg hang az előző lakót kereste. Aki természetesen szintén író volt. Velem is ugyanígy történt. Na már most, Boro felvette a kagylót és egy hang azt kérdezte tőle: Kapuscinski? Boro egy igen kedves, hiú ember, az egyike a leghiúbbaknak, akit valaha is ismertem, persze: van mire hiúnak lennie, természetesen megsértődött, miféle Kapuscinski?!, Bora Cosic, uram! Ám attól kezdve egy évig mindennap Kapuscinski t keresték rajta. És ő mindennap határozottan közölte az emberekkel, hogy nem Kapuscinski, miféle Kapuscinski: Bora Cosic! Rajtam egy holland írót kerestek. Az mégis könnyebb. Bora végül is megbosszulta a lengyel kolónia kitartó hekzálását, regénybe kezdett, amelyben állandóan csöng a telefon és Kapuscinski urat keresik. Boro, éreztem, nem igazán tudta, ki is ez a Kapuscinski, akit követeltek rajta, ezért mesélni kezdtem neki róla. Hallgatott, majd egyszer csak dühösen rám nézett. Honnan tudod te ezt? - kérdezte. Tudod, mondtam ugratva őt: én egy Kapuscinski-szakértő vagyok. Elképedt. Mire én tovább fokoztam a dolgot. Mindent tudok Kapuscinski úrról, mondtam, ugyanis van Magyarországon egy város, ahol létezik egy folyóirat, amely minden Kapuscinski-szöveget leközöl. Ámulva nézett rám. De hát miért?! Miért nem engem, Bora Cosicot közöl az a folyóirat? Tovább kínoztam, immár komoly értekezésbe kezdve Kapuscinski úrról. Bizonygatván, milyen fontos író, gondolkodó is lett ebből az egzotikus országokban szaladgáló riporterből, ugyanis megérezte, azon kevesek közé tartozik, akik elsőként érezték meg, korunk, az emberiség kruciális kérdése nem más, mint: a kolonializmus. Minden jel szerint, Heidegger, Derrida után, ismét újra kell értelmezni Hölderlin alapvető szavait a szeretett kolóniáról: Kolonie liebt... És ebben éppen Kapuscinski lehet majd segítségünkre, amikor például azt mondja: 16
