Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - A vörös és a fehér szamár, avagy a határzónák intenzivitása
Fél évezred elteltével Kolumbusz világa egyszer s mindenkorra véget ért. Sokféle civilizáció, kultúra, érték új, teljesen más világa jön helyette.. Majd, Boro nem kis ámulatára, még hozzátettem: ha tud jönni, mert egyáltalán nem biztos, hogy tud. És akkor Hölderlin hajósának nem lesz honnan hazatérni... Szóval így meséltem Borónak, illetve Fűzi Laciéknak, s miközben ismét visszatértünk Tóth Menyhérthez, a fehér színhez, Szibériához, Laci is mesélni kezdett. Mégpedig arról, hogy amikor Kapuscinski itt járt Kecskeméten, megnézte a Tóth Menyhért-képeket, ugyanis a lánya, aki művészettörténész, már előbb járt Kecskeméten, korábban fölfedezte Tóth Menyhértet, ráparancsolt az apjára, ha Kecskemétre megy, ki ne hagyja Tóth Menyhértet. Kapuscinski tehát teljes egészében abszolválta Tóth Menyhért életművét. Később a véletlen úgy hozta, észbontó utazásai közben, Szibériába került. És Kapuscinski jelentkezett a Forrásnak Szibériából, mondván, úgy érzi ott Szibéria végtelen fehér terein, akárha Tóth Menyhért képein araszolna... Akkor, Szibéria kapcsán Pintér Lajos barátom is bekapcsolódott a mesébe. A fehér mesébe. Említette, megismerkedett egy bácsival, aki szintén fogoly volt Szibériában, és ez a bácsi most egy szibériai fogolyújságot szerkeszt, ír egyedül, jelentet meg... És olykor bedob egy-egy ilyen lapot a postaládájába. Hihetetlen. Egy szibériai lapot csinálni, mintha még mindig ott raboskodna. Abban olvasott Lajos egy történetet - a Disznózsír kötetemre akart ezzel utalni, tehát összekötni Szibériát és a Disznózsírt, különös, ugyanis most is ez a célunk, hiszen a Disznózsír bemutatását végezzük, celebráljuk tulajdonképpen -, szóval ott olvasta, hogy mikor estefelé hazajöttek a vakító fehérségben, jégben a borzasztó kényszermunkából, ott a Gulágon, az egyik rabnak a kezében egy kis pléhbögrét pillantottak meg, kenyérhéj-darabkákat mártogatott bele. Elképedtek. De ahogy hitetlenkedve, ám ugyanakkor az éhségtől gyötörve, belenéztek a bögrébe: aranyló kacsazsírt pillantottak meg az alján. Azt hitték, lázálom, szemfényvesztés áldozatai. Ám a fogoly egyre csak tunkolta a kacsazsírt. Nem is gondolva arra, hogy megkínálja őket. Teljesen megőrültek, számon kérték rajta, honnan szerezte, mire a fogoly azt mondta, talált egy sündisznót, és kisütötte a zsírját. Több lett egy akónál, igen, több, egy egész bögrére való. Senki sem tudta addig (én sem, pedig én sokat értekeztem a forró, tüzes kemencébe élve begurított sült sündisznó húsának ínyenc falat voltáról), senki, hogy a sündisznónak pontosan olyan a zsírja, mint a kacsának... Lám, különös, ki hitte volna, igaz, nem kevés (sok-sok) jégsokkal, ismét sikerült visszagörbítenünk a teret... Araszolván a fehér felületen, a jégsokkról a hibernáció jutott eszembe, záró észrevételem is ezzel lenne kapcsolatos. Életműved kevésbé hozzáférhető, könyvtárakban egyelőre őrizhetetlen részét legalább olyan jelentősnek értékelem, mint a könyvformában, folyóiratközlésekben könnyedén nyomon követhetőt. A kiadatlan költeményekről, prózai alkotásokról, drámákról beszélek, az imitt-amott megcsillantott részletekről szólok, az előzékenyen bemutatott hősök fő- és mellékszereplésével játszódókról. Arról a szüntelenül gyarapodó, készenlétben pihenő, félhivatalos, vagy az ismeretlenség homályában tartott, hűsölő univerzumról, amely talán közel akkora méretű, mint a lexikonok meg a Digitális Irodalmi Akadémia révén mérlegre tehető. 17