Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - A vörös és a fehér szamár, avagy a határzónák intenzivitása
A belgrádi Képzőművészeti Akadémia egy osztálya 47-ben (!) kivonult az Adriához, Zárába, ez a Zárai csoport, egyik legismertebb képviselőjük, a dal- máciai születésű szerb festő: Omcikus, aki Zadar után Párizsba költözött, mostanában nyaranta nemzetközi művésztelepet szervez Korculán. És kitűnő, tengervonatkozásúnak mondható képeket fest, amelyek számomra mostanság a legfontosabb képek közé tartoznak, olyan értelemben, hogy segítenek itt létezni, élni, ami nem semmi, semmi, semmi... A fehérséghez szorosan kapcsolódik a gipsz központi kategóriája, amelyik sűrűn fölbukkan munkásságodban, a kötetben is fontos helyet szántál neki. Olyan anyagként jelenik meg nálad, amely bármilyen textúrával összekapcsolható, könnyedén felveszi ezek karakterét, azt is mondhatnám, a korlátlan lehetőségek anyaga, tökéletesen alkalmazkodik, mindenfajta tapasztalatot befogad. Lehet szín, de egy tetszőleges felület illúziója is. Az örömlelés megbízható médiuma, a te esetedben pedig a semmisségét formaként felvállaló kisénekes alapvető matériája. Most jártam nemrég Rózsánál, a palicsi Thesszaloniki utca ószeresénél, ahol vettem egy palatáblát. Immár csak azt a vásári gipszkeresztet kell még megtalálnom, hogy elkezdhessek írni rá, hogy kezdetét vehesse ez a vakíráson túli valami, ez az általános fehérség, amely, lám, még a szik fehér szamarától sem függetlenül, régtől ígérkezik... Különös, mostanában egyik hosszúversemben, Az argentin arcában, amely az Ómama-könyvbe készült, a kastély egyik argentin származású komornyikját lisztesládába fojtják a nők a tanyán, de hamarosan oda kerül, a lisztbe, egy orosz katona is, akin a Szibériában veszett sógort akarják megbosszulni, előbb persze, de ez most nem ide tartozik, nagyokat táncolnak velük... A liszt, a szik, a gipsz, a hó vonalán egész Szibériáig értem, s most éppen a jég (nem függetlenül a jégsokktól) az alapanyagom. Ha már a versekről kezdtem beszélni, megemlíthetném a Szibériai kórus ciklust, amelyet egy Szibériát járt palicsi emberrel való találkozásom indította el. Mindennap ellopott három tojást a feleségétől, átjött a forró homokon idős szomszédjához, rajztanár barátomhoz, aki bort árul. A három tojásért mindig kapott egy liter bort. Ott találkozgattam, iszogattam vele, miközben a nagy forróságban, a három tojás csendélete felett, egyszer csak Szibériáról kezdett mesélni. Arról, hogy álltukban fagytak meg az emberek, hogy gúlákba rakták őket, miközben a szájukba nagy, kék jéglabda nőtt a nyálukból, úgy tűnt, énekelnek: mint fahasábokat úgy rakták egymásra megfagyott társaikat szájukban öklömnyi jég ragyogott végre mind kiénekelte a magas cét voltak akik meg állva fagytak meg ragyogtak a poláris napban isten drága jégsakk-készlete Most, hogy Japánban járva átrepültem Szibéria fölött, gyönyörűnek tűnt, újraéltem Cendrars nagy versét, amely annyira fontos volt indulásomkor, fiammal el is határoztuk, egyszer végigutazzuk vonaton is azt a relációt, újraéltem, akárha felülről követtem volna őket, rokonaim hazagyaloglását, láttam versem sógorát, ahogyan feleségül vesz egy tatár lányt a tajgán, új életet kezd... 15
