Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 2. szám - A vörös és a fehér szamár, avagy a határzónák intenzivitása

szimbolikussá... Mondtam, egy összefüggő tájról van szó, amelyet a Kanizsai út köt össze (biztosítván a tékozló fiú relációját), s amely Kishomok, Kispiac után Ludas és Palics felé már homokossá lesz, árvalányhajas puszták váltják fel a sivár sziket, amely különben szintén virágzik, mármint maga a sziksó... A sivatagi, Segalentől, Saint-John Perse-ig, Jabésig, Lorand Gáspárig: a modern költészet helye. Sol absolu. Én valójában e szik, e puszták beduinja vagyok.

Lorand Gáspárt említettem. Különös, éppen egy versciklusomat fordít, amelyet egy mallorcai katalán festőről, Miquel Barcelóról írtam, aki az év nagy részét szintén a sivatag peremén, Maliban tölti... Nagy József ismertetett meg vele. Egyik képe különösen megfogott, megpróbáltam írni róla, ez még Orleans-ban, Párizsban történt, majd itthon, a tanyán és Palicson is folytattam, lassan egy kis kötet lett belőle, amit Nagy Józsefnek szántam tulajdonképpen, ugyanis az idén majd egy közös performanszot fognak bemutatni az avignoni fesztiválon... A lokális és a világi dolgok lám még a sivatagban is koreszpondálnak.

A bölcseleti orientációról, az exjugoszláviai térségről ejtettél szót, s a felidézett művészetelméleti, filozófiai közelítésmód, irodalomszemlélet nyelveket és kultúrákat átívelő kibontakozása igazából egykori zágrábi tartózkodásod, egyetemi tanulmányaid idején válhatott teljessé, bár erről az időszakodról viszonylag kevésszer olvashatni a veled készült interjúkban. A kötetben szintén érintőlegesen jön elő, főként előadásemlékek, villanások formájában. Merüljünk most el ebben a különleges világban.

Mielőtt az 1960-as évek elején leléptem Zágrábba és beiratkoztam a filozófiai fakultásra, Brasnyó István feleségétől értesültem, biztos információt kapott, napok kérdése és le fognak tartóztatni, tehát ezért indultam, szöktem el, igaz, különben is vágytam mozdulni... Fölültem este a vonatra, elmentem Zágrábba. Domonkos István és egy barátnőm kikísértek az állomásra, csak ők tudtak a dologról. Közben átadtam Bosnyák Istvánnak a Symposion szerkesztését, tudtam, ő nem fogja kiereszteni a kezei-fogai közül. Megőrzi, amíg visszajutok, ha visszajutok.

Zágráb Sinkó Ervin és Miroslav Krleza városa volt, másrészt feltűnt egy nemzedék, a Krugovi folyóirat alkotógárdája, Antun Soljan, Ivan Slamnig, Slavko Mihalic, Tomislav Ládán és Slobodan Novak nemzedéke, akikhez én nagyon kötődtem. Kritikusként, fordítóként is elsőrangúak, többnyire angol szakosok voltak, Eliotot, Poundot fordítottak, s már rögtön Kerouacot. Főleg Eliot-fordí- tásaik keltették fel az érdeklődésemet, mert már akkor ismertem Weöres Sándor változatát, úgyhogy izgalmas volt látni, milyen módon viszonyul a két kultúra egy nagy alapvershez. Ott volt a horvát filozófiai iskola is, ők domináltak az egyetemen, ott volt jelentős, nagy hatású folyóiratuk, a Praxis, a Korculai Nyári Iskola Blochhal. Említettem már, ezek a fiatal ellenzéki marxisták, akiknek a folyóiratát természetesen betiltották, már akkor megfordultak Heidegger feketeerdői azilumának kis kunyhójában, síházában.

Persze a horvát képzőművészet már akkor is nagyon érdekelt, rendszeresen jártam a tárlatokat, visszajártam a képtárak egyes képeihez, Stancichoz, Vanistához, a karsztot festő Glihához, aki egy házban lakott Hangyával. Igaz, Hangya nem szerette, ő nem fogadta el a 48 utáni váltását a jugoszláv festészetnek, s különös mód, e váltás egyik fő szószólójának, Ács József barátja mellett, éppen engem tartott... Gliha festészete még most is foglalkoztat, ő geometrizálta, állandósítani próbálta a kis dalmát kertek kánikulában rezgő mozaikját. Erről jut eszembe, hogy a festészet által mostanában ismét aktualizálódott Korcula.

14