Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - A vörös és a fehér szamár, avagy a határzónák intenzivitása
tettem, mint bármely világrengető ideológiát, ezt olykor érzékeltettem, meg is mondtam, vagy egy kiállításról írtam éppen, amit az épület földszintjén láttam, esetleg elutaztam Belgrádba, Zágrábba, Ljubljanába, netán Párizsba, Londonba, majd bementem a stúdióba, felolvastam, igazán mesébe illő, különös időszaka volt ez a rádiónak. Mindez valamiféleképpen visszaköszönt az elém installált fekete mikrofon: a 13-as mikrofon előtt, mikor Parti Nagy Lajos megjelent nálunk, jóllehet akkor már rég eltávolodtam ettől a rádiós korszaktól... Mondtam, e nagy szabadság ellenére, én mindig lámpalázzal olvastam, minden alkalommal elkezdett rezegni a hangom, ugyanis minden alkalommal valami nagyon személyes titkom igyekeztem elrejteni azokba a semmis szövegekbe... És most kellene visszakanyarodni a rezgőnyakú galambokhoz, hiszen a könyvben is szerepel, hogy amikor életem első rádióinterjúját adtam volt kis- gimnazista koromban, 1955-56-ban valamikor, az interjú készítője, aki később rovatszerkesztőm lett a rádióban (egy időben közel is laktunk egymáshoz, szöveget, verset is írtam róla, haláláról, szerettem, afféle futó művelődési riporter volt tulajdonképpen, állandóan terepen dolgozott, ki kellene adni az írásai egy részét), hát jó volt, amit mondtál, jegyezte meg nagy komoly arccal, majd hozzátette, szépen rezgeti a hangod, mint a szitakötő segge. Ezt egész életemre megjegyeztem. Noha ettől teljesen függetlenül lettem a tiszavirág, a szitakötő és a szabadkai rezgőnyakúak szakértőjévé, lettek költői lényeimmé, kategóriáimmá... Mint tudod, én fogom majd megnyitni az idei könyvhetet a Szent István-bazilika előtt, még Berlinben kértek föl rá. És ennek a szövegnek a megírása talán még nagyobb problémát jelentett, mint ama köszönő beszéd megírása. Érdekes lesz majd összevetni a kettőt, hiszen egyszer majd egymás mellé kerülnek, még néhány alkalmi indíttatású szöveggel, valamelyik újabb kötetében a Prózáknak. Több változatát készítettem el ennek a szövegnek is, amelyek közül egy-kettőt meg is őriztem. Kint, Göttingenben, megismertem egy fiatalembert, aki az ottani közönségtalálkozón fölállt, és meglepően jól rezonált arra, amit mondtam volt, említhettem akármit, akármilyen váratlan furcsaságot, ő azonnal pontosan húzta tovább a fonalat, göngyölte tovább a motívumot, teljesen ledöbbentem. A flamingókról beszéltem, felvázoltam a motívum történetét munkásságomban, ugyanis levetítettem az egyik Japánban tartott előadásomhoz készült, A végtelen berlini flamingó című filmemet is, ő pedig kapásból előadást tartott a '48-as flamingókról, többször is utalva Jókai Politilaii divatok című regényére például. Természetesen már arra sem emlékezik nagyon sok ember, hogy miért hívták egy időben flamingóknak, akik veres tollakat viseltek? Minden labdát fogott, visszaütött. Egyébként könyvrestaurátor, híres könyvrestaurátor. Tudod, Németországban az Amália könyvtár leégése után nagyot fejlődött ez a szakma. Ott tanultam meg, hogy mivel ugyanolyan kárt okozott a tűzoltók által fecskendezett víz a könyvtárban, mint a tűz, a fecskendők szétmállasztották ugyanis a könyveket, kitalálták, jégsokkot alkalmaznak, lefagyasztották a szétázott könyveket. Meglátogattam munkahelyén, ott, ahol előbb egy másik ifjú magyar barátja, a Gutenberg-bibliát restaurálta, végigvezetett, megmutogatott mindent, megismertetett a papírokkal, munka alatt álló könyvekkel, a jégsokk eljárásával stb. Később ő is meglátogatott Berlinben, elvezettem a Flohmarktra, ahol finom szerszámokat, aprócska, zsilettből készített élű gyalukat, semmis kis vésőket, vájókat vásárolt. Nagyon megszerettem, 8
