Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - HARMINC ÉVE HALT MEG SZILÁGYI DOMOKOS - Pécsi Györgyi: Kísérlet a világ rendszerbe foglalására

a gyászmunka), nem talál választ a lét legparadoxabb kérdésére, hogy miért az élet, ha meg kell halni. Erre a fájdalmas, kimerevített tragédiával záródó (elakadó, megszakadó) siratóra a főszólam sztoicizmusba hajló vigasza válaszol: „S születnek, születnek új halotta- ink. / Nincs vége, sosincsen a pörnek. / Fiaink, unokáink mind több telet / s mind több nyarat örökölnek" -, azaz a lét törvénye az, hogy a személyes fájdalmakon túllép az ember, az élet folytatódik. A következő versbetét pedig („S kellemetes kikeletnek..."), tapintatosan ugyan zárójel közé illeszkedve még, de roppant merészen már az itt lüktető új életet köszönti, bűntudat nélkül, önfeledt örömmel: a tavaszt, a pendelyes, viháncoló gyermekseregeket, a pegazussá váló kis csikócskát. (S ugyanez a „gyermeki ártatlansághoz" köthető derű zárja a gyötrelmes nagykompozíciót: „Nevenincs azt hiszi, pipaccsal legyőzheti a páncélkocsit, / s igaza van, mert a pipacs piros" - a pipacs valószínű egy később is idézett Radnóti-vers paratextusa: „költő vagyok, ki csak máglyára jó / mert az igazra tanú // Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó, / piros a vér és piros a pipacs." [A „Meredek út" egyik példányára]).

Nem bizonyos, hogy az Emeletek... teljes egészében hibátlan mű (a befejezés Nevenincsmetaforája kidolgozatlannak, kényszeredetten sutának tűnik), azonban ez a költő első teljes értékű monumentális kísérlete a lét és az emberi világ törvényszerűségeinek megragadására. Az Emeletek... nagykompozíció az illúzióktól megfosztott remény könyve: az ember(iség) történetét drámai és elkomoruló küzdelemnek írja le, de olyan küzdelemnek, amelyben a költészet (és a természet) megtartó erővel bír akkor is, ha nem tudatosul a világ számára. Az egyetemes magyar és az európai költészet, a szellemi hagyomány továbbsegíti e létben bukdácsoló embert, segíti a lépcsőmászásban, segít elviselni a lét könyörtelenségét, fölismerni a létezés törvényét. Hogy maga az ember nem javítható, hogy az emberiség története ellentmondásaival együtt sem „fejlődéstörténet", hanem totális kudarc, az majd a Haláltánc-szvitben (Búcsú a trópusoktól kötet) fogalmazódik meg, illetve az Emeletek...-ben az az inkább csak lappangó, egzisztencialista gondolat, hogy az egyes ember örökké vesztes a halállal szemben, szintén később, a Fagyöngy kötettől válik Szilágyi Domokos költészetének centrális dilemmájává.

87