Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 12. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem (II. rész)
fél évvel korábban ugyanott ugyanaz a nép, Budapest népe még a zsarnoki bronzbálvány ledöntésére fogott össze. Mi késztethette őket ekkora pálfordu- lásra, önmaguk szinte kérkedően nyílt megtagadására? Tudom persze, hogy az októberi meg a májusi tömeg nem volt minden egyedében azonos, de abban is bizonyosak lehetünk, hogy az ünnepi felvonulók soraiban az őszi szobordöntés körül sürgölődők nem csekély része ott menetelt. És lengetett. És lobogtatott. És éljenzett. Miféle folyamat ment végbe hat hónap alatt a lelkek és jellemek rejtett zugaiban, milyen külső hatásokra és minemű belső ösztönzésre? Mi vitte, mi hozta őket idáig? Az elhangzott és beváltott fenyegetések? Az elhangzó ígéretek? Együtt a korbács meg a mézesmadzag? A kudarcot követő kilátástalanság? Visszavágyódás a langyosnak érzett és biztonságosnak vélt mocsárba? Nehéz, igen nehéz valós és teljes választ találni ezekre a kérdésekre. Egyáltalán: nehéz feltenni is ezeket a kérdéseket keserű vádaskodás és szemrehányás nélkül. Bosszúnál, haragnál jobb a megbocsájtás; még a hűvös tárgyilagosság is jobb. Ennek jegyében pedig be kell látnunk: legerősebb ösztön az életben maradás, a túlélés ösztöne. De a felejtés árán is? Mindenáron? És: vajon mindenkor az értékesebb éli túl az értéktelenebbiket? Továbbá: vajon nem a Karinthy Frigyes megírta Barabbás-effektusról van itt is szó? Külön-külön Krisztust mondunk, de együtt Barabbás nevét kiáltjuk? Kérdések, kérdések. De hol a biztos válasz? Mi a biztos válasz? Talán csak ez az egy: a nép Szava nem Isten szava. (folytatjuk) 76
