Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem (II. rész)

vagy külső munkára - pl. utcaseprésre - is kizárólag vagy csaknem kizárólag közülük választottak. Nekünk, politikaiaknak magunknak kellett kiagyalnunk, mivel siettessük az idő múlását. A legkézenfekvőbb s mindenkor rendelkezésünkre álló időmúlató eszköznek a beszélgetés bizonyult. Egymás mellé söpört sorsokat, életeket fogadott be a közös zárka, más-más családi, társadalmi, s ha lehet úgy mondani: szakmai háttérrel, az életkorból, iskolázottságból, neveltetésből, személyes adottságokból és sok más egyébből adódó szemléleti különbségekkel, így eszmecseréink nemegyszer kerekedtek élénk, sőt parázs vitává. Vissza-visszatérő, mindenkor jelen lévő tárgya volt beszélgetéseinknek a levert forradalom, annak közvetlen előzményei, különféle eseményei és megnyilvánulásai, nemzetközi vonatkozásai, és természetesen a közeli és távolabbi jövő esélyei. Ám ha valaki csupán a maga életéről mesélt, azt is érdeklődéssel hallgattuk- egy darabig; ötödik, nyolcadik, tizenkettedik alkalommal már kissé kezdett a könyökén kijönni a hallgatóságnak egy-egy untig ismert történet. Mivel azonban időközönként valaki el-eltávozott, s helyébe más költözött közénk, e lassú személycsere biztosított egyfajta - persze igen mérsékelt - változatosságot. Olvasás révén is meg-megfeledkezhettünk néha az időről. Egy házimunkás heti egy alkalommal járta végig a zárkákat a könyvekkel, ilyenkor lehetett kölcsönözni vagy cserélni. A börtönkönyvtár állománya - az irodalmilag értéktelen kiadványokon felül - számos kiváló művel is büszkélkedhetett. Zárkánk lakói hosszú heteken át adták kézről kézre egymásnak Tamási Áron Ábel-trilógiáját, de jómagam például J. W. Goethe Vonzások és választások című - előttem addig ismeretlen - regényét a börtönben olvashattam el, sőt Makszim Gorkij Klim Szamgin élete című, iszonyúan terjedelmes munkáján is (amelyről Király Gyula tanár úr oly lelkes és alapos előadásokat tartott az egyetemen) kis híján sikerült végigrágnom magam. (Kár, hogy e két utóbbi jeles alkotásból ma már jóformán semmire nem emlékszem- de hát ez a magam fogyatékossága, nem a műveké.) Mihez lehetett még folyamodni időtöltés gyanánt? A játékhoz. Erre több kísérlet is történt. Egyik társunk kenyérbélből előbb aprócska sakkfigurákat gyúrt, majd egy másik az összegyűjtött és méretre leszabott dohány- és cigarettacsomagok papírjából egy paklira való kártyalapot készített. (Erre is jó szolgálatot tett az a ceruza!) Használaton kívül a szalmazsákban rejtették el ezeket a nagy gonddal létrehozott kezdetleges műalkotásokat, de mindössze néhány napig lehetett játszani velük: egy-egy hipis során mindkettőtől megfosztottak bennünket. Próbálkoztunk a malomjátékkal is, ennek a kellékeit elkobzás után egyszerűbb volt újragyártani, kevesebb kenyérbél is kellett hozzá. Mi volt még, amit közösen, de legalábbis többen játszhattunk egyszerre? No igen: a laktanyákban, börtönökben és fiúintemátusokban évszázadok óta meghonosodott társas tömegsport: a seggreverősdi. A tájékozatlanok kedvéért röviden ismertetem ennek a nem túl bonyolult, ezért aztán szellemileg sem túlságosan megerőltető játéknak a szabályait. Kell hozzá legalább 4-5 ember, de az a jó, ha minél többen vesznek részt benne: utóbbi esetben- legalábbis elvileg - ritkábban kerül sor egyazon személyre, továbbá az ütések ereje és stílusa is változatosabb. Kiszámolással vagy sorshúzással döntik el, ki lesz az első áldozat. Ekkor a delikvens eltakart szemmel előrehajol, s a mögötte karéjban csoportosulok valamelyike rácsap a kifeszült ülepére. Most fölegyene71