Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 12. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem (II. rész)
jelenlétében, rabot s hozzátartozóját sűrű szövésű, erős huzalrács választotta el egymástól, amelynek résein egy szál cigaretta is aligha fért volna át. Tíz perc leteltével az őr utasítására mindkét félnek el kellett hagynia a helyiséget. A levelezés nyílt levelezőlapon, lezáratlan boríték igénybevételével történt, a levelek tartalmát a parancsnokság ellenőrizte, így azokban a szokványos semmitmondó, bár a helyzetből adódóan sokat jelentő formulákon kívül (jól vagyok, hogy vagytok, vigyázz magadra stb.) érdemleges információt nem nagyon lehetett küldeni, ill. kapni. Minthogy azonban a beszélő, a levél s a hazai csomag testesítette meg a hozzátartozókkal - egyáltalán: a külvilággal - való élő kapcsolatot, bármelyiknek a megvonása vagy visszatartása alig elviselhető lelki gyötrelmek okozója lehetett. Börtönben az időt nem elsejétől elsejéig, hanem beszélőtől beszélőig, levéltől levélig számlálta az ember. Beszélőre csak közvetlen, törvényes rokon vagy hozzátartozó jöhetett: szülő, gyermek, házastárs, esetleg nagyszülő. Ez a rendelkezés hosszú időre megvonta tőlem azt a lehetőséget, hogy Mártival találkozhassam: mivel még nem voltunk házastársak, nem engedélyezték, hogy ő is eljöhessen hozzám beszélőre. Egyszer a folyosó börtönkapuhoz közeli szakaszáról integetett nekem a beszélőre várók tömegében, más alkalmakkor pedig - mint említettem - a szögesdróton tüli telek távolából küldözte üzeneteit. Ezek híján még nehezebb lett volna. Majd elfelejtettem: esetleges lebukásomnak lehetett volna akár olyan következménye is, hogy az izgatás ismérveit újólag kimerítő börtönbeli verseimet az ügyészséghez továbbítják, új vádirat készül ellenem vagy a meglévőhöz csatolják az újonnan beszerzett bizonyítékokat, s akkor mint megrögzött, javíthatatlan bűnelkövető, jóval szigorúbb megítélés alá esem, s bajosan úszom meg egy évvel. Ügyünk elsőfokú tárgyalását március közepére tűzték ki. Ezt megelőzően egyszer találkozhattam az ügyvédemmel. Lehívatott a beszélőbe, kb. öt percig beszélgettünk, utána a köztünk elhangzottakat rövid jegyzőkönyvben rögzítette, s kezembe nyomott egy tintaceruzát: írjam alá. Miután aláírtam, a fegyőr visszakísért a zárkába. Már a folyosó fekete csíkján vonultam, amidőn ráeszméltem: a ceruza a kezemben maradt. Máig nem tudom eldönteni: vajon az ügyvéd is elfeledkezett a ceruzáról, vagy pedig szándékosan hagyta, hogy nálam maradjon. Ez utóbbi esetben hálával gondolok rá ma is: nagy kincs volt akkor számomra az a ceruza. Hogy Lacival is megoszthassam, nyomban kettémesterkedtem a kanál kifent nyelével, s míg csak körömnyire el nem kopott, sikerült megóvnom a motozások izgalmas percei alatt is. A tárgyalás napján két fegyveres őr kísért bennünket a bíróságra. Gyalogszerrel, megbilincselve vonultunk előttük a Piac utcán. Sorsdöntő óra várt ránk, én azonban inkább annak az izgalmában égtem, hogy végre közelről láthatom, talán meg is érinthetem azt, akit szeretek. A járókelők egy-egy pillantást vetettek ránk, de meg nem bámultak: akkoriban nem volt szokatlan látvány, hogy bilincsbe vert embereket kísérgetnek a városban. Mielőtt a csonka tornyú Kistemplomhoz értünk volna, az őrök egy mellékutcába irányítottak, hogy ne a nagy kereszteződés felől, hanem kevésbé forgalmas útvonalon haladjunk úti célunk felé. Sokan jöttek a tárgyalásunkra, a bíróság Széchenyi utcai nagy sárga épületének 68
