Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 12. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem (II. rész)
földszinti folyosója s a tárgyalóterem teli volt emberrel. Szüléimén s Mártin kívül még számos ismerős arcot fedeztem fel a hallgatóság között: barátaimat, évfolyamtársaimat, egyetemi oktatókat - például Irinyi Károly történészt, akkor még tanársegédet, Bán Imre professzor urat -, olyan benyomásom támadt a sokaság láttán, mintha egy csendes rokonszenvtüntetést rendeztek volna érdekünkben. A két fegyőr megszabadított bennünket a bilincsektől, majd jobbról-balról közrefogva leültetett a vádlottak padjára. Matuz tanácsvezető bíró - idősebb, ősz hajú úr - az adatok tisztázása után ismertette a vádat: izgatás a demokratikus államrend ellen. „Megértette a vádat?" - „Igen." „Elismeri, hogy elkövette?" - „Igen." így válaszoltunk mindketten a bírói kérdésre. A vád tanúja - a Vass Lacira ráküldött besúgó - nem jelent meg a tárgyaláson, csak a vallomását olvasták fel. (Jó oka lehetett rá a hatóságnak, hogy nem engedte nyilvánosságra hozni a személyét: többé nem használhatták volna erre a piszkos munkára.) A védelem tanújaként Bán Imre professzor úr emelkedett szólásra. Minthogy a vádban foglaltakat vonakodás nélkül elismertük, ezt ellensúlyozandó annyi szépet s jót mondott rólunk, amennyit csak lehetett, talán még többet is a megérdemeltnél. Feszülten figyeltem az ügyész vádbeszédét: szürke, lapos szólamokat hangoztatott, s mintha maga is unná, amit mond, de a lényege az volt, hogy nem akarta vérünket venni, nevelő hatású ítéletet kért. Ezután az ügyvéd következett. Az ő védőbeszédéből már jobban kitetszett a jogászi tapasztalaton nyugvó rutin, retorikailag is megadta a módját, de mintha összebeszéltek volna ellenlábasával: a bíróság bölcs belátására bízván a döntést, ő is nevelő hatású ítéletre buzdította az ítélethozókat. Szinte zavarba jöttem: kettőjük közül ki hát az ügyünk pártfogója? Később persze megtudtam: Márti minden követ megmozgatott, amit csak tudott, s a Kulcsár Ferenctől kikönyörgött levélnek volt némi befolyása a bíróságra. Az is igaz azonban, hogy a mi kettőnk személye - Lacié meg az enyém - összehasonlíthatatlanul kevesebb súllyal esett latba, mint azoké, akik kezdettől fogva az események középpontjában tevékenykedtek, így hát a mi ügyünkből nem kívántak kirakatpert kerekíteni. Az utolsó szó jogán mi következtünk. Elmondottuk röviden, hogy mi nem a dolgozók államának megdöntésére s az elnyomó rend visszaállítására törekedtünk, hanem az évek során elkövetett bűnöket, visszaéléseket ostoroztuk. Nyomatékos ügyvédi tanácsra elismertük, hogy a bennünket illető vádpontokban vétkesek vagyunk, s megbántuk, ami tettünk; tudtul adta ugyanis, hogy a beismerés és a megbánás akár éveket jelenthet az ítélet mérlegelésénél. Az elnök ekkor szünetet rendelt el, s a bíróság visszavonult ítélethozatalra. Mi is kimehettünk a folyosóra a teremből. Kérésemre az egyik fegyőr megengedte, hogy Márti odaléphessen hozzám, még félre is fordult: beszélgessünk nyugodtan. Szó ugyan nemigen jött a nyelvemre, de megfogtam Márti kezét, s lassan, feltűnés nélkül a zakóm oldalsó zsebébe vontam. O meglepve, kérdően pillantott rám, de csakhamar megértette, miről van szó: zsebemben ösz- szehajtva ott lapult egy kis köteg az egyetemi jegyzet óvatosan kitépett lapjaiból a stencilezett szöveg sorai közé rótt verseimmel. Némi kockázat árán így tudtam kijuttatni az első adagot az odabent írottakból. A következőt: a teljeset majd csak szabadulásomkor - ám azt személyesen. Letelt a szünet, ki-ki elfoglalta helyét ismét a tárgyalóteremben. „A Magyar Népköztársaság nevében!" Felálltunk 69
