Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 12. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem (II. rész)
szánt intézkedések némelyike is oszlatott valamelyest az unalom ránk települő ködéből. Nem a testi fenyítésre gondolok: azt tiltotta a börtönszabályzat. (Ez persze nem azt jelenti, hogy valamely túlságosan rakoncátlan, s a fegyőröknek is - netán tettleg - ellenszegülő köztörvényes sorstársunkat egyéb eszköz sikertelensége esetén - amennyire lehetett, titokban - el ne agyabugyálták volna. Ám hogy politikai elítéltet vagy előzetes letartóztatottat a debreceni börtön fegyőrei az én ott-tartózkodásom ideje alatt vertek volna, ilyen esetről nem tudok.) Ilyen fenyítés volt például a szigorított zárka; ezt kirívó fegyelemsértésért kaphatta az elítélt (esetleg az előző zárójelben említett, ám nagy dobra nem vert ütlegek kíséretében): egyszemélyes zárka, berendezése egy csupasz deszkapriccs, egy kübli, éjszakára egy szál pokróc. Ellátmány: napi fél adag kenyér + víz, másnaponta fél adag ebéd, fél adag vacsora. Általában egy hétig tartott, de tarthatott három hétig is, három hét után azonban szünetet kellett beiktatni. A sötétzárkát kisebb vétségekért rótták ki. Egyszer nekem is volt benne részem egy hétig: azért kaptam, mert egy könyvtári könyvből kitépett üres lapra ceruzarajzot készítettem egyik rabtársamról, s a rajzot egy hipis (erre majd visszatérek) alkalmával meglelték nála. Le sem tagadhattam volna a szerzőséget: alá volt írva a nevem. A nevelőtiszt tudomásomra hozta: nem a rajz írandó a rovásomra, nem is az engedély nélkül, titokban birtokolt ceruza, hanem az, hogy megrongáltam a közvagyont. A büntetés: egy hét sötétzárka. Kellék, berendezés azonos a szigorítottéval, fél adag koszt minden nap, ablak s világítás azonban nincs, kivéve az étkezések idején: ilyenkor amíg az étkemet elfogyasztom, ég egy halovány fényű villanykörte. A sötétség különben sem tökéletes: az ajtó legalján egy kevéske beszűrődik a kinti világosságból. Várakozásaimban enyhén csalódva, de azért a végén megkönnyebbülve nyomtam le az egy hetet: ezt is megtapasztaltam. (Most villan belém: lerajzolt rabtársamat kifelejtettem az iménti számbavétel során. Sem a neve, sem pedig az nem jut eszembe, amiért börtönbe került, ám arca, alakja annyira előttem van, hogy tán le is tudnám rajzolni - ha tudnék még úgy rajzolni, mint akkor: kistermetű, alig észrevehetően hajlott tartású, középkorú férfi volt - hozzám képest bácsi -, őszbe vegyülő, hátrafésült hajú, keskeny arcú, kreolba hajló bőrű, barna szemű, élénk, de néha elmerengő s meg-meg- rebbenő tekintetű. A létszám tehát nem 22, hanem 23. Vajon hányán merülnek még föl az emlékezet lápvidéke mélyéről?) No de a hipis! Egyetlen szóval bajos köznyelvre fordítani ezt az igen hamar megtanult kifejezést, legfeljebb úgy- ahogy meghatározni, körülírni, de leginkább tartalmilag leírni. A viszonylagos pontosság kedvéért maradjunk az utóbbinál. Rendszertelen időközönként, de mindenkor előzetes bejelentés nélkül s váratlanul teljes körű motozást és egyben házkutatást rendeztek. Többnyire egy egész folyosót vetettek alá a vizsgálatnak, de az is előfordult, hogy meghatározott céllal vagy valami gyanú alapján egyetlen zárkát pécéztek ki. Az általános cél az volt, hogy a börtönszabályzat által nem engedélyezett, ill. az őrszemélyzet tudta és beleegyezése nélkül tartott tárgyakra - szúró- és vágóeszközökre, becsempészett ételre vagy szeszes italra, tollra-ceruzára, papírra, könyvre és egyéb irományra stb. - rátaláljanak s azt ösz- szeszedjék, elkobozzák, adott esetben pedig saját mérlegelésük szerinti büntetést szabjanak ki érte. A hipist egy egész fegyőri stáb hajtotta végre. A zárka lakóit 66
