Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 12. szám - Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél. Vagy a világ kicsiben
A történet főáramlatához tartozik, mindenütt megemlékeznek róla az e tárgy- gyal foglalkozók, hogy az újlaki ferences kolostorban élt ekkortájt egy csöndes, naphosszat szent szövegek fölé boruló, szakállát inkább rágcsáló, mint borotváló, többnyire csak dünnyögő, amúgy kiváló szellemi képességű szerzetes, aki egykor csaták zajában odavaló parancsokat osztogatott, személy szerint derék Tömöri, régiesen: Tomory Pál hajdani budai vámagy. A neheztében mégis felocsúdó király, nem utolsósorban a Szentszék és az országos rendek sürgetésére Tomory, ha nem is egyből, de végül elvállalta a haza védelmét, ebből a célból lement az alsó Dunához, és amerre haladt, nagy hatást váltott ki személyes megjelenése. Azonban egy a taps, és más a pénz, márpedig az utóbbi csak nagyon vékonyan, késlekedve csordogált a már amúgy is minden jel szerint elkésett teendőkhöz. Tomory Pál székhelyéül Péterváradot választotta, azonban annak átépítésére a török ostroma előtt már nem kerülhetett sor, a szultán hajói feltartóztathatatlanul közeledtek Pétervárad felé, a szárazföldön ment utánuk a hatalmas seregből mindenki, aki beosztása szerint nem kapaszkodhatott föl hajóra, és bár nehézkesen, mégis eléggé gyorsan haladtak ahhoz a lassú, felettébb kényelmes tempóhoz képest, amellyel Tomorynak a segítség érkezett volna, hiába küldözgette kétségbeesett, sürgető vészjeleit. A várbeli zsoldosság összesen ezer lovasból meg ötszáz gyalogosból állt (egészen régi időkhöz képest szép szám, az oszmán erőkhöz képest szinte semmi). Tomory ekkor egy utolsó kérdést intézett a királyhoz, vajon megütközzék-e, vagy elhagyja a várat? Miután az elhagyásra nyert utasítást, úgy döntött, a védelemmel az őutána erre legmegfelelőbbnek látszó Alapy Györgyöt bízza meg, jómaga meg még gyorsan megpróbál valamit, mivel egy kis anyagi támogatás mégiscsak befutott. Ezzel átkelt a Duna bal partjára, ahol hamarjában érette, meg azért a vékony pénzecskéért is lelkesedni tudó pórokat gyűjtött maga köré. Sajnos ezeknek az embereknek többnyire halvány fogalmuk se volt a fegyverforgatás mind elméleti, mind gyakorlati tudományáról. Egy előnnyel viszont rendelkeztek: veszítenivalójuk nem sok volt. Ezt azonban már nem lehetett a helyzet javára fordítani. Tomory Pál utolsó erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, mert mire bármit tudott volna kezdeni a szinte mindennemű katonai fegyelmet mellőző, inkább óriási vásárra emlékeztető, egymással nagy zsivaj közepette, gyermeteg izgalommal ruhát, kardot, fejadagot cserélgető táborával, hadával megérkezett Ibrahim nagyvezér, és tüstént elvágta az utat. Tomory Pálnak más nem maradt, mint az, hogy - akár egy tágas nézőtérről, amelyet a színpadtól átléphetetlen süllyesztő, még inkább vízzel csordultig töltött zenekari árok választ el - a mai Újvidék oldaláról végignézze a túloldali Péterváradnak, illetve Alapy Györgynek és baj- társainak hajmeresztő drámáját, miközben más teendője nem maradt, tán annyi, hogy kissé hátrébb tolja a székét, amikor nagyon átcsapnak a lángok. Vagy esetleg maga is köpködjék, meg az öklét rázza, miként cselekedte volt szegény Viola, balsorsú Szervác mester kisemmizett, földönfutóvá tett, megfúlt felesége. Az ostromot Kemál pasazáde korabeli török történetíró, hadbíró, teljes nevén Ahmed Szemszeddin bin Szulejmán ibn Kemál (szül. Drinápolyban 1483 körül) számunkra legfőbb művében, a Nagy Szulejmán naplóján alapuló Mohács14
