Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél. Vagy a világ kicsiben

A hun és magyar rokonságot hévvel tagadó Érdújhelyi Menyhért zentai történész és keresztény hitoktató - aki netán sértődésből, netán hivatástudatból, ez itt homályban fészkel, az 1900-as évek elején a maga részéről új honfoglalásra adta fejét, és kivándorolt az Egyesült Államokba - írja egyik tudós, ennek ellenére felettébb izgalmas dolgozatában, hogy ez a vidék, amelyik századokon át küzdelmi területül szolgált az egymást irtó népek élethaláltusáinak, még egy viaskodásnak lett színtere a kilencedik század alkonyán. A magyarok, akik véres csaták árán vették hatalmukba lépésről lépésre a Duna-Hsza közét, lehatoltak ide, egészen a legalsó részig. Bővebben erről nem szólnak a magyar honfoglalás krónikái, ellenben szólnak, vagy sem, mint mondja, a magyar térhódítás megtörtént. Szerinte a magyarok a mai Újvidék helyén mindjárt a honfoglalás alkalmával megtelepedtek, miután - ahogy mondja - erősen képviselve lett itt a magyar elem. Olyannyira, hogy hosszú időre uralkodóvá vált, és nagy asszimilációs erővel bírt, miként azt egészében véve láthatjuk a kabarok, besenyők, kunok, palócok, jászok, böszörmények és mások magyar történelmi konstellációjában, leszámítva a zsidóságot (bár azt sem egészében). A korabeli okiratokban mindenütt magyarsággal találkozunk, a vidék szláv jellege csaknem eltűnt, hogy majd jóval később virágozzon fel ismét, a magyarokat csaknem leradírozó mohácsi vész után.

Nos, annak a várnak az oldalában, ahol vitéz Alapy György említett történelmi vész előtt kétségbeesetten nézett föl az égre (a vár, ha más formában, de ma is megvan Újvidékkel szemben), annak a sűrű bodzabokrokkal takart északi részén, a magaslat legnagyobb oldalsziklája alatt a régi időktől fogva volt egy mély barlang. Illetve megvan ma is, csak befalazták, miután kíváncsiskodók kisebb csoportja majdnem örökre eltűnt benne, pontosabban a barlanggal ösz- szekötött, mintegy tizenhat kilométer hosszú kazamata útvesztőben. Úgy tudni, ott húzta meg magát kiebrudalása után az akkor még csak puszta barlangban Vokura, a jazig varázsló és barbár próféta, aki meg merte jövendölni népének tragédiáját. A környéket őrző római katonák, maguk is innen-onnan verbuvált, lelkűkben nagyon egyszerű, többnyire nagyon babonás emberek, félelemmel teli szívvel hallgatták a csikasszá változott, háborodott lelkű sámán kibékíthetetlen vonyíkolását, kaffogását a teliholdra, és a világ összes pénzéért se merészkedtek volna oda megpróbálni elpusztítani; annyiért sem, nemhogy annak az egyre vékonykább zsoldnak a fejében, amely maga is elfogyott lassan, akár a hold, és nekik menniük kellett új gazdát keresni. Ettől függetlenül Vokura még évszázadokig ott acsarkodóit mindenkire, aki arra járt, egyszer meg is támadott egy szerencsétlen tífuszos vándort holmi óriási, sánta farkas képében, és menten széttépte. Pogányságához nem fért kétség, és ki tudja, meddig garázdálkodik még ott utolsó vérszomjas, habzó szájú, torzonborz, vandál baromként, ha Péter remete meg nem öli jókora keresztjének kihegyezett, megélesített végével, meg nem nyúzza, bőrét ki nem teríti a barlangban, s rá nem fekszik.

Attól fogva ott élt ez a Péter remete, akiről csak annyit lehetett tudni, hogy egy esős hajnalon érkezett egyetlen zsákszerű csuhában, naphosszakat imádkozott, beszélni senkivel nem akart, és azt ette, amit puszta kézzel fogott ki az ártér vizéből. Azt se mondta, szerb vagy magyar, netán valami más, csak annyit mor7