Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél. Vagy a világ kicsiben

fehérvári, azaz belgrádi Kalemegdan után - a Buda felé vezető hadiösvényen. Illetve: a hadak tág és hosszú útján. Olyan helyre került, amelynek közelében a római időkben már léteztek őrhelyek, így például Cusum és Acumincum, ahonnan dicső Marcus Aurelius katonái csaptak néha át a folyó másik partjáról a limest fenyegető különféle barbár társaságokra, elsősorban a szarmataivadék jazigokra, de előfordult itt más éhes népség is e széles, huzatos „tatárpusztán", amely népség netán gyomrának szilaj dühétől vezérelve, legyőzhetetlen rabláskényszerből, vagy akár puszta heccből is veszélyt jelentett a nagy birodalomra nézve. Száguldoztak itt hunok, jöttek előttük szlávok a nagy népvándorlás áradatával, gótok lepték el a jazigok szomszédságát, véres csatákban szorítva vissza a rómaiakat.

A tóduló keleti népek legerősebbje, a him, a negyedik század végén ért ide, az egykor volt óriástenger medrének erre a részére, és foglalta el a Duna-Tisza közének legalsó fertályát is, söpörte el innen a roxolán és más kisebb-nagyobb, felmorzsolódó törzsek szerveződésein túl a római uralmat. Történészek panaszkodnak, hogy az itt egymásra következő, egymásba olvadó népek káoszában minden összekutyulódik, s hogy errefelé hatszázig néptolongásnál egyebet sem látunk. Egy a kevés szavahihető beszámolók közül a rómaiak és a jazigok legzajosabb összecsapását őrizte meg, amelyben a rómaiak győztek, ahogy azt Vokura, a jazigok tüstént bolondnak nézett, lesántított és kiközösített sámánja is megjósolta: vízen. Tényleg ott esett meg a dolog, mert hogy a folyó befagyott, a római légiósok pedig a jégpáncélon kaszabolták le az ellent. A jazigok erre nagy rimánkodással békét kértek, ám a római hadi taktika nem javallottá a kegyelmet egy félig legyőzött nép számára. Ezért-e, vagy sem, mindenesetre a barbárokkal iszonyatosan sokat bajlódó Róma valamiféle bűn miatt bekövetkező égi bosszú valós földi csapásaként élte meg a történetbe ezen a ponton hajmeresztő üvöltéssel bevágtató, emberbőr ostorával vadul csapkodó, csendes elmélkedésre emberi habitusánál fogva nem túl alkalmas Attilát.

Ahogy a hunok mozogtak előre - a későbbi törökével ellentétes irányban -, a gót, alán és szláv törzsek, simulva a túlnyomó többséghez, hozzájuk csatlakoztak. Ezekben az időkben jelentős hun erők összpontosultak a Cusummal és Acumincummal szembeni gyepes területen. Ott mázolták magukat állott lóhúggyal, szórták bőrüket pernyével a harcosok két komolyabb hadművelet között, hogy legalább elbizonytalanítsák az ingoványból veszettül kirajzó szúnyogokat, s indultak portyáikra, jártak át cserkészni a mai Szerémségbe. Jobbik esetben csak szőlőt lopni stikában a Fruska Gora termékeny lankáiról, rosszab- bik esetben szűz leányt rabolni fegyverrel Sirmium környékéről. Aztán, amikor Attilát is megelégelték az égi intézők, egyszerűen eltakarították a történelem útjából. Hogy szálka, csont, mócsing, mifene akadt a torkán a falánk, nagy természetű vezérnek, netalán tüzes menyecske csókos nyelve, vagy a megbokrosodott lova rúgta agyon, amikor hágni próbálta (több változat a sok közül, utóbbi gúnyos római), lényegében mindegy: Attila halálával összerogyott, majd a szóban forgó jókora területen, a Duna-Tisza közében élő gepidák és szlávok erre következő, azonnali bősz lázadásával, támadásával ki is múlt e laza, főképp hallgatólagos barbár érdekszövetség.

6