Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - HETVEN ÉVE HALT MEG KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Agárdi Péter: „Meglett” könyv az értekező József Attiláról
él és válaszol meg, hogy saját alkotói önértelmezésében és problémamegoldási küzdelmében mihez „segítheti" hozzá. Ez az antropomorfizáltság és esszészerűség ugyanakkor nem leértékeli, nem „privatizálja", ellenkezőleg, talán éppen hogy a helyére rakja az alul- és túlértékelés végletei között hánykódó József Attila-prózát: a lírikusi életmű mellé. A Lengyel András-kötet két tanulmánycsokráról szeretnék a továbbiakban külön is írni: az egyik a népi-nemzeti, a másik a szocialista gondolatkört elemzi. Ami az előbbit illeti, négy kiemelkedő színvonalú írásra utalok: Az „Ihlet és nemzet" nemzetfogalmáról; A „narodnyik" József Attila; József Attila, Rátz Kálmán és „A nemzeti szocializmus", végül a Még egyszer József Attila 1933-as kisiklásáról. Lengyel lefegyverző szakmai igényességgel, kutatói szenvedéllyel s ugyanakkor „a meglett ember" és „az írástudó felelősségéivel nyúl hozzá - nem először - ahhoz a kérdéshez, hogy mi volt a viszonya József Attilának - a nemzet teoretikus értelmezése mellett és ennek révén is - a Szabó Dezső-i, a „barthás", a népi-népies, a nemzeti radikális, a populista és a nemzetiszocialista témákhoz, élménykörökhöz. Tasi József, Péter László, Szabolcsi Miklós, N. Horváth Béla, Tverdota György s mások kutatásai után is tud új összefüggéseket feltárni: nincs tekintettel vélt vagy valódi tabukra, de az újdondász lihegése, szenzációhajhászása is távol áll tőle. A nemzetfogalom - Lengyel szerint - elsődlegesen költészetbölcseleti megközelítésből épül be a költő gondolatrendszerébe, tehát nem ideológiai vagy politikai élményként, hanem egyfajta - szerintem ugyancsak önreflexiós célú - filozófiai dedukció révén. A nemzet nyelvi és kultúrközösségként való felfogása a 20-as évek végén maradandó tétele József Attilának, ha ott és akkor némileg sterilnek bizonyult is. Igaza van Lengyel Andrásnak: „a nemzetnek ez a fenomenológiai jellegű interpretációja, amelyet itt József Attila produkált, a maga szigorúan érvényesített logikájával [...] egy sajátos, új nézőpontot jelent a magyar gondolkodás- történetben..." (87. p.) Hozzáteszem: ez a teoretikus nemzet-értelmezés azért nem annyira egyedi, hiszen több szálon rokonságot mutat pl. Babits Mihály hasonlóképp filozófiai mélységű és „magasságú", Renantól szintén megihletett nemzet-felfogásával, amelyet Babits már az 1910-es évekbeli tanulmányaiban kidolgozott. Nem kevésbé izgalmas, hogy miként értékelhető a költő 1928 nyarától datálható közéleti-politikai kötődése a Bartha Miklós Társasághoz, a kezdődő falukutatáshoz, az Előőrshöz, egyáltalán: a harmadikutas paraszti szocializmus ideáljait megfogalmazó mozgalmakhoz. A fenomenológiai interpretáció „alá" mintha ekkortól kezdve töltődött volna be a „nemzeti valóság" - legalábbis annak plebejus nemzeti ideológiájú megélése. Az általam eredetileg az Ilia Mihályt köszöntő szegedi kötetben olvasott „narodnyik"-tanulmányá- ban Lengyel András nagyszerű tanárához méltó árnyaltsággal elemzi a költő belső antinómiákkal terhelt, de felkavaró szellemiségű és csillogó tehetségű írásait. Köztük a [Tisztelt Szerkesztőségi...] címmel ellátott kéziratos töredékét, amely - szerinte - akár „a népi mozgalom legjelentősebb elvi alapvetésének" „egyike" lehetett volna (130. p.). Azt - érdekes módon - az 1933-as A nemzeti szocializmus-kézirat többszöri nekifutású (első ízben ugyancsak ezeken a hasábokon, a Forrás 1995. 7. számában publikált) elemzése kapcsán sem említi Lengyel, hogy ez az 1928-1930-as gondolati-politikai szál tovább él-e 1933-ban (szerintem igen), s ha igen, miként. Meggyőzően indokolja viszont, hogy e népies eszmeiségből az antikapitalista radikalizmus alapindulata - egyéb, politikai és személyes motívumokkal együtt - 1930 őszétől miért a proletár antikapitalizmus mozgalmába, azaz a kommunisták közé vitte tovább a költőt. Mint ahogy abban is igaza van: szervesen és tartósan nem sikerült összekapcsolnia József Attilának a bölcseleti nemzetfogalom tiszta teóriáját és a valóságos nemzet empirikus dilemmáit, a plebejus-paraszti, illetve nemzeti radikális törekvéseket: „valami lényeges valóságvonatkoztatás itt is artikulálatlan, teoretikusan leképezetlen maradt" (131. p.). Talán ez is magyarázza a Szántó Judit által elsüllyesztett A nemzeti szocializmus kezdetű 1933-as kéziratot, amelyről az elmúlt évtizedben rendkívül izgalmas értelmezői vita bontakozott ki a József Attila-szakértők, mindenekelőtt Lengyel András és Tverdota György között (ennek bibliográfiai adataival azonban nem akarnám terhelni e hasábokat). Közel 10 éve, az akkori ismeretanyag birtokában, magam is megkíséreltem állást foglalni ezekben a kényes, de megkerülhetetlen kérdésekben (Tasi József két könyve József Attiláról. =Irodalomtörténet 1997. 1-2. sz. 298-305. p.). Azóta Lengyel András szinte krimiszerű dramaturgiával és tudósi alapossággal tárta föl a Rátz Kálmán-epizódot (fölvázolva a furcsa kalandor érdekes portréját is). Legújabban, ebben a kötetében is, azt feltételezi, hogy - sajtóbeli közvetítések, ismertetések révén - a német náci párt korabeli, Hitlerrel később szembekerült baloldali figurájának, Otto Strassemek a felfogása és munkásmozgalmi szerepértelmezése szintén hatott József Attila írásában. A föltételezés, ismerve József Attila hihetetlenül érzékeny és „önző" recepciós készségét, nem eleve abszurd, mint ahogy még azt sem tartom lehetetlennek: Rátz Kálmánék valóban föl akarták használni József Attilát egy, a Gömbös Gyula vezette Nemzeti Egység 122
