Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - HETVEN ÉVE HALT MEG KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Agárdi Péter: „Meglett” könyv az értekező József Attiláról
Nem mellékes és nem pusztán funkcionális jelentőségűnek, hanem nagy formátumú és számos ponton originális bölcseleti teljesítménynek tartja Lengyel a tanulmányműfajt a költő életművében, sőt az egész XX. századi gondolkodástörténetben is. Mindez sajátos kutatási módszertanok alkalmazásával és kidolgozásával is együtt jár nála: van, ahol a tényleges, filológiailag bizonyítható hatásokra; van, ahol az analógiákra és a kontextusra; és van, ahol a „felhasznált" tételek, fogalmak egészen új konstrukcióba állítására, azaz József Attila teoretikus kreativitására figyel. Van, amikor meggyőző Lengyel; van, amikor elgondolkodtató; s van, amikor még egyelőre elhamarkodottnak tetszik vélekedése. A hatásvizsgálatok, a szövegértelmezések és a gondolati rekonstrukciók terén azonban egy olyan színvonalú teljesítménnyel, amilyen Lengyel Andrásé, igazából csak hasonló alaposságú, tudományos fedezetű véleményt illendő és méltó „szembeállítani". Aligha megfelelő alkalom erre ez a folyóirat-recenzió: legföljebb vitairányokat és módszertani disputalehetőségeket villanthat föl, no meg - mindenekelőtt - kedvet csinálhat a könyv szisztematikus földolgozásához. Lengyel András elhárítja magától azt a kihívást, hogy máris szintetizáló módon adjon áttekintést a József Attila-i bölcseleti prózáról. Ehhez még valóban sok feltétel hiányzik, nem utolsósorban az 1930 utáni szövegek új kritikai kiadása, amely elsősorban Horváth Ivánra és Tverdota Györgyre „vár". (Mikor ezt a könyvismertetést írom, a Horváth Iván animálta internetes prózakiadás éppen nem is hozzáférhető: az „átalakítás miatt zárva" tábla van rá kiakasztva.) Mindemellett számos fogalmi, eszme- és kapcsolattörténeti feladvány is megválaszolást igényel egy majdani szintézis előtt, s éppen ezek terén tettek, öles lépteket Lengyel András tanulmányai. Nem monográfiát ír tehát, de a költő szövegeit végigpásztázva szinte valamennyi fontos szellemi, filozófiai, gondolkodástörténeti hatás, illetve kapcsolati lehetőség szóba kerül elemzéseiben: a keresztény teológia, a liberalizmus, az életfilozófia, a marxizmus és XX. századi variációi, az egzisztencializmus különböző változatai, a pszichoanalitikus teória, a nemzeti plebejus világkép, a freudomarxizmus stb. Roppant izgalmasan elemzi és értelmezi (újra) a József Attila-i szövegekben - történetileg is kibomló - olyan bölcseleti és művészetelméleti fogalmakat, mint az abszolútum, ember, eszmélet, egzisztencia, fogalom, gondolkodás, ihlet, intuíció, müvésziség, nemlét, nemzet, önlét, szemlélet, világegész stb. Ha nem is véglegesen kidolgozott eszmetörténeti periodizálással, de meggyőzően jelöli ki s nevezi meg a fontosabb bölcseleti súlypontokat az 1927-1937 közötti évtized termésében: a 20-as évek második felének a korai egzisztencializmussal (is) érintkező, alapvetően művészetfilozófiai orientációjú periódusát, majd a marxista fordulatét 1931 elejétől, amely azután hamarosan kiegészül a pszichoanalízis iránti teoretikus érdeklődéssel, illetve az ún. freudomarxizmussal. Ez utóbbival- hadd tegyem hozzá - egyidejűleg (paradox módon) társadalomontológiai és gazdaságfilozófiai elmélyülés is együtt jár. Metafizika, materializmus, szabadelvűség és freudizmus részben egymást váltva, részben egyidejűleg ihleti és karakterizálja a költő bölcseleti gondolkodásmódját és kínál valamiféle kauzális világmagyarázatot, miközben ezt a folyamatot át- meg átszövik a különböző direkt politikai és közéleti élmények, kísértések és elkötelezettsége. Sőt ez utóbbiak olykor „teoretikus igazolást" is keresnek az előbbiekben. Végig jellemzi József Attila gondolkodói pályáját valami abszolútum keresése, ami egyszerre lelki és teoretikus szükséglet a számára, s ezt az abszolútumot (különböző formákban) a költő egyfajta „ellenerőként" is fel akarja vonultatni a saját személyiséget fenyegető „végtelen regresszus"- sal szemben - ahogy ezt Lengyel már 1995-ös programtanulmányában kifejti. Mégsem az eszmetörténeti ív felrajzolása a fő érdeme Lengyelnek, hanem az a szívósság és kreativitás, ahogy kimutatja József Attila egyes tételeinek, érveléseinek kapcsolatait és analógiáit olyan gondolkodókkal, mint Arisztotelész, Bartók György, Bergson, Croce, Freud, Jaspers, Halasy-Nagy József, Hegel, Heidegger, Husserl, Kierkegaard, Pauler Ákos, Renan, Schelling stb. Ezek a kapcsolódások és intertextusok persze különneműek és eltérő nagyságrendűek, de egyidejűségük és egymásutániságuk, sajátos József Attila-i konstrukciójuk megannyi új felismerésre késztetik a szerzőt. Lengyel természetesen gondosan és korrektül épít és hivatkozik az addigi eszme- és kapcsolattörténeti eredményekre, illetve esetenként szembesül is velük. Tverdota György kutatásai után, vele is vitatkozva, tud például újat mondani az Ady-vízió művészetelméleti rétegeiről, fenomenológiai vonatkozásairól, jóval átfogóbb kontextusba helyezve ezt az írást a Kosztolányi provokálta irodalmi, nemzedéki, kritikaszemléleti, paradigmaváltási eszmecserénél. S nem csak annyiban, amennyiben- Tverdotához hasonlóan - a korai költészetbölcselet, az Ihlet és nemzet egyik sűrítményének tekinti. „Meglehet - írja Lengyel -, sokak számára provokációnak hat, de ki kell mondani: József Attila az Ady-vízió révén a maga kora magyar »nagykritikusa«. Teljesítménye olyan színvonalú és olyan jelentős, mint a 19. század második felében Arany Jánosé volt; a versértés és az elméleti tudás egyesült benne. Az Ady-vízió önmagában is jelzi, a magyar irodalomkritikai gondolkodás nagy vesztesége, 120
