Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - HETVEN ÉVE HALT MEG KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Agárdi Péter: „Meglett” könyv az értekező József Attiláról
hogy József Attilára mint irodalomkritikusra a magyar irodalmi élet nem számított, s az az elméleti tudással társult mély versértés, amelyet birtokolt, mint kritikai potenciál kiaknázatlanul maradt." (111. p.) Nem provokáció ez, hanem sok tekintetben releváns értékminősítés, amelyet számos eszmetörténeti kapcsolódás és analógia is hitelesít. Azért mégis engedtessék meg némi jelleg- (s nem formátumjbeli elrajzolásnak minősítenem Lengyel állítását. Ilyen alapon a Babits-pamflet is fölstilizálható, s nem egy további József Attila-i „igazságtalanság" is. Egy tudományos igényű kritikatörténet felől nem az Ítéletek maradandósága, a pontos igazságérték, a telitalálatok száma minősíti a kritikust, hanem - az éppen a kritikaíró Arany Jánost elemző és Lengyelhez hasonlóan mentalitástörténeti profilú Dávidházi Péter megfogalmazásában - a normatív értékelés és az értékelő normaképzés egysége (Dávidházi Péter: Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége. Bp., Argumentum, 1992). Nem szentségtörés talán, ha leírom: József Attila ilyen értelemben nem volt sem par excellence kritikus (még kevésbé „nagykritikus"), sem bölcselő. Függetlenül igazságaitól és tévedéseitől. Számára minden teoretikus keresés, átvétel és újraalkotás, illetve valamennyi irodalomkritikai vállalkozás közvetlen önértelmezési funkcióval rendelkezik, legyen szó személyisége és környezete súlyos konfliktusokkal terhelt viszonyáról vagy a lírai világalkotás természetéről. Bár természetesen minden filozófiában és kritikai életműben tetten érhető valamiféle latens vagy manifeszt szubjektív indíttatás, érdekeltség és ihlet, a filozófiai, kritikai alkotások és életművek azért alapvetően mégiscsak tudományosan dezantropomorfizáló tudatformaként működnek, eltérően a művészet, az irodalom lényeg szerinti, „ontológiai" természetű személyiségre vonatkoztatottságátói. S bár tudom, hogy nincsenek merev határok a tudatformák között - éppen az esszé műfaja erre a legmeggyőzőbb bizonyíték -, magam éppen ebben az önreflexiós-önmagyarázó funkcióban látom József Attila teoretikus-gondolkodói produktumának sajátszerűségét és értékét. Nem szükséges őt mentegetni, de nem is kell érett bölcselővé kanonizálni: teoretikus prózaírói életműve egy „önzőén" saját magára és alkotásmódjára kérdező-választ kereső egyéniség filozófiai, művészetbölcseleti és politikaelméleti reflexióinak az íve és szintéziskísérlete. Nem ezen a szubjektivizmuson kívül, hanem éppen ennek révén kristályosodnak ki maradandó, sőt reveláló - esetenként szállóigékké nemesedő - elméleti, társadalomfilozófiai, esztétikai felismerései, amelyeknek a frissessége, esetenként a bátor totalitás-kísérlete (s nem feltétlenül a tárgyi igazsága) az érdekes s az értékes az utókor számára. Aligha valamiféle „kész" (bár töredékes) filozófiai rendszer monumentalitása, még kevésbé a szigorú belső logikájú katedra-zártság glóriája ad rangot a költő értekező prózájában testet öltő gondolatiságnak, hanem a zseniális alkotói szubjektivitásban fölérzett teoretikus lényegi- ség és a sziporkázó innovativitás. Vagyis a modern értelemben vett társadalom- és művészetelméleti diskurzus-képesség. Lengyel Andrásnak óriási érdemei vannak abban, hogy nemcsak rekonstruálja és értelmezi a gondolkodó József Attilát, de rehabilitálja is formátumát. Most már tehát nem is a leértékelésekkel szemben kell „megvédeni", hanem e gondolkodói alkat és teljesítmény sajátos jellegét, minéműségét és kapcsolati hálóját érdemes tovább elemezni. Magam, egyetértve a szerző számos konkrét értelmezésével, inkább tehát a fenti értelemben vett esszéista típusú gondolkodói alkat szempontját érzem a legtermékenyebb megközelítési lehetőségnek: ne csupán a kanonikusán pozitív vagy negatív előjelű politikai „kicédulázás"-okon legyünk túl, hanem ezek filozófiai meghosszabbításain is. S ha már az Ady-vízió művészetkritikai funkciója került szóba: a „nagykritikusi" műfaj és hivatás mérlegelése helyett talán izgalmasabb, hogy - önmagára vonatkoztatván is - miféle irodalmi normákat küzd vagy éppen épít ki a költő egy évtizedes tanulmányírói, bölcseleti működése során. Ha ezt vizsgáljuk, feltűnik: az 1928-as Brichta Cézár-kritika (Egyszerű énekek) után már ebben az Ady-vízióban is megelőlegezi az 1931-es Irodalom és szocializmus című tanulmány egyik részletesen boncolgatott alapdilemmáját, a haladás és a művészi hitelesség, a tendencia és esztétikai kreativitás, a politikum és a művészietlenség viszonyáét. József Attila lírikusi és teoretikus életművének az egyik, ha nem a fő kérdése ez a viszonyrendszer: a 20-as évek végén az ún. tiszta költészet elméletében és gyakorlatában, 1931-ben „a történelem levese már emelgeti a fedőt" játékos levezetésével keres hozzá elméleti és/vagy szellemes argumenációt, hogy egyéb szöveghelyeket most ne idézzek. A téma az 1930-as évek eleje európai baloldali, marxista, avantgárd, népies és polgári humanista művészkritikai, esztétikai gondolkodásának egyik, ha nem a legfontosabb dilemmája volt. Maga a József Attila-líra, illetve poétikai karaktere és szocialista természete is tét itt, hadd utaljak csak a versátdolgozások körüli vitákra, a „politikai" és a „filozófiai" versek költőiségének megítélésére. Nos magam éppen ezt a folyamatos dialogikus elméleti válaszkeresést, s ennek döntően ars poetica-jellegét érzem a kontinuitásteremtő lényegi vonulatnak József Attila prózájában. A költő minden teoretikus, s főleg irodalombölcseleti kihívást abból a szempontból 121
