Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - HETVEN ÉVE HALT MEG KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Lengyel András: Kosztolányi-dubiózák
Éjszakánkint kékhasú ezresek, zöld százasok és rongyos jancsi-bankók hevernek a kártyaasztalokon, vastag kötegekben, vagy összevissza hányva, mint a szemét, és körülöttük sápadt emberek ülnek, hidegen verejtékező homlokkal és kidülledő szemmel. Mióta háború van, a kártyaszenvedély is megnövekedett. Azelőtt csak kis aranyhalacska volt ez a szenvedély, de ma krokodil, a béke kártyásai rozsdás mordályokkal lőttek, a maiak - a kor igényéhez képest - negyvenkettesekkel és százhúsz kilométerre vivő csodaágyúkkal, mindez érthető is. Nálunk az emberek ebben a boldogtalan és éhenkórász városban mindig csak azért kártyáztak, mert nem tudtak megélni, a kártyaasztal mellett keresték meg a kenyerüket, vagy azt a fölösleget, mely - egy francia közmondás szerint- nagyon szükséges dolog. Takarékpénztárba a béke idején se rakosgatták a budapestiek kis tőkécskéjüket, nem futottak a bankba, hanem a baccarat-klubok bankjaiba tették, mit az arcuk verejtékével kerestek, minden kamat igénye nélkül. Ha a békében a nyomorgó gavallérnak csak harminc koronát kellett nyernie, hogy elegáns cipővel koptathassa a flasztert, ma legalább háromszáz koronára van igénye. Nemcsak a cipő, a ruha, a tojás, a hús drágult meg, hanem a kártya is. így a háborús kártya is megváltozott. Azok a csöndes öreg urak, kik a kávéház egy rejtett kis szobácskájábán agyarukon egy virzsiniával, pár koronában játszottak valaha, ma a hadifeketénél kis vagyonkákat vesznek ki a zsebükből, és nem ritka az a délután, mikor pár ezrest hagynak ott a kártyaasztalon. Mi ebben az áldatlan pörpatvarban nem akarunk szemforgató erkölcsbírák lenni. Csak azt állapítjuk meg, hogy a szerencsétlen kártyások valahogy lépést akarnak tartani azzal a titáni és minden képzeletet felülmúló drágasággal, mely még a mai gazdasági viszonyok között se jogosult, és a paraszt önkényes árdrágításával kezdődött, melyre aztán a kereskedők feleltek hasonló erénnyel. Hozzájárul a háborús kártyaszenvedély kifejléséhez az is, hogy a boldogtalan emberiség immár sok-sok éve maga is bizonytalanságban él, megszokta a kockázatot, és mindene állandóan egy-egy kártyalapon, egy- egy véletlenen forog, melyet nem ismer. Egy óriási kártyajátékban kis játékosok azok az eltévelyedettek, kik fölött most az egyáltalán nem aggályos erkölcsbírák tetemrehívást rendeznek. Vessenek gátat ennek a szenvedélynek, ha tudnak, de magát a jelenséget elnyomni se nem könnyű, se nem célszerű, mindenekelőtt meg kellene szüntetni a bajnak az okát, a drágaságot, mely a polgári munkát és a csüggedetlen serénységet szinte értéktelenné teszi. Budapesten a kártyásokkal szemben nagyon szigorúak, soha annyi erkölcsbírát nem hallottunk szónokolni, soha annyi intézkedés, ülés és nyilatkozat nem történt, mint mostanában, mikor kipattant a sok kártyabotrány közül két újabb botrány. Ebben a városban, melyben majdnem mindenki kártyás, a kártya szakértői az erkölcsbírák. Nézetünk szerint a felnőtt embereket lehetetlen megrendszabályozni, lehetetlen és fölösleges megtiltani azt, hogy ne ártsanak maguknak és ne egyenek tűket és ne szublimálttal édesítsék meg a mindennapi kávéjukat. Mi csak sajnáljuk azt a rengeteg energiát, melyet a kártyabotrányok elsimítására és magyarázgatására fordítanak. Ezen a fáradságon talán megoldhatnának hasznosabb és értékesebb problémákat is, határt szabhatnának a drágaságnak, és olcsóbb cipőt, ruhát, élelmiszereket biztosíthatnának az úri nyomorultaknak, kik ebben a lehetetlen időben is élni akarnak, és segíthetnének azokon az árva hazardeurökön, kik- a saját hibájukon kívül - napról napra játsszák a háborús élet játékát, ezt a mindennél veszedelmesebb és szenvedésesebb hazárdjátékot. Pesti Napló 1918. április 7. 109
