Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - HETVEN ÉVE HALT MEG KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Lengyel András: Kosztolányi-dubiózák

Az allegóriák kora

Ennek a hétnek - irodalmikig és politikailag - kétségtelenül legnevezetesebb eseménye Tompa Mihály hagyatékának a fölbontása. Ne csodálkozzanak, hogy most ezen a helyen foglalkozunk vele, mert minket és a közvéleményt egész héten át tüzetesen foglalkoztatott a hanvai papnak, a virágregék szelíd és méla költőjének hagyatéka, még most, a világháború bombalármájában is. Tulajdonképpen az történt, hogy felbontottak egy üres dobozt. Semmise volt benne. Azaz kis adomácskák, ártatlan emberszólások, kellemes kajánságok, melyeket nem kellett volna véka alá rejteni, még kevésbé pedig pecsétek alá tenni, hogy csak ötven év múlva bontsák fel, az utókor csalódott ámulatára. Különös, ha elgondoljuk, hogy mindezt egykor oly ideges gonddal és őrjöngő aggodalommal vette körül a hagyatékozó, mintha a diófa ládikában legalábbis dinamitot, vagy anarchista iratokat rejtett volna el.

Meg kell azonban értenünk a költőt, és nem szabad egy fölületes, ledér taglejtéssel elintéznünk azt, amiért annyit szenvedett, az élete utolsó éveiben, betegen, ezer sebből vérezve, szinte az őrület szélén. Nyilvánvaló, hogy aki ezeket a kis jegyzeteket papírra vetette, s még inkább az, aki a jászóvári káptalanra bízta, és úgy rendelkezett, hogy csak egy mesz- sze korban tehető közzé, lelki beteg volt, az üldöztetési mánia ideges és tétova jeleivel. De vajon csoda-e ez? Méltóztatnak talán tudni, hogy a világtörténelemben vannak úgynevezett „sötét" korok, melyekben minden összeesküszik az emberi szabadság és a gondolat uralma ellen, mikor a butaság és aljasság diadalmaskodik a szenvedők apostoli igazságán, s nyíltan arcul pökik a mártír eszmét. Nem minden kor tulajdona a szabadság. Néha az emberiség söpredéke - az, amelyik a szó helyes értelmében söpredék, vagyis minden krisztusi rokonérzésre és emberies belátásra képtelen - a léleknek, ez a csőcseléke veszi át a vezető szerepet, és zsarnokoskodik a szellem fejedelmein, a tudósokon és költőkön. Ekkor semmi se szent. Se a teremtett ember testi és lelki jóvolta, se az egyéni élete, se a birtoka, se a családja, minden eszköz jó az eszme elnémítására. Ilyen sötét korban élt Tompa Mihály.

Az ő korában - abban a korban tudniillik, amelyben Tompa Mihály élt - az emberek nem is merték leírni, amit gondoltak, körülnéztek, ha beszéltek, nincsenek-e a falnak fülei, a függöny mögé, vagy az ágy alá tekintettek, ha nevettek, vagy sírtak, nem lesik-e őket kémek, besúgók, hadácsok, kik jó pénzért elárulják és kiszolgáltatják a hatalom fullajtárjainak. Szegények pedig csak jót akartak, egy-egy elintézetlen aktáról beszéltek talán, vagy az ártatlan nép szenvedéséről, de hogy is szítottak tilos eszméket. Belül, a lelkűk mélyén szenvedtek, kettérepedt szívvel és szétpattanó idegszálakkal. Mit tehettek mást, lepecsételték írásaikat és lepecsételték ajkaikat, szíveiket is. Mert akkoriban minden szellemi megnyilatkozásnak gátat vetettek az emberiségnek boldogulása, egy magasabb érdek orvén. Tehát az utókornak írtak ezek az írók. Ellenben annyira megnyomorította őket szörny koruk, hogy még ebben a távlatban sem mertek egészen őszinték lenni, még a nyájas, fehér papírhoz sem, melyet a jövendőbe röpítettek, hogy ez a papírsárkány elvigye hitüket boldogabb, szabadabb embertársaikhoz és megérthesse az ő elkárhozott voltuk. Lelkűk már eleve el volt mérgezve, és már maguktól is féltek. Riadtan tekintettek szét a szobájukban, nem ír-e gondolatuk titkos ábrákat a levegőbe, és nincs-e az arcukra róva, mit éreznek. Ezért cselhez folyamodtak. Allegóriákat írtak. Ez a szép görög szó azt jelenti, hogy a leírt szó vagy mondat valami más helyett áll, melyet az olvasónak kell kitalálnia és értelmeznie.

Mi például most Tompa Mihályról írunk, mert csakugyan Tompa Mihályról akarunk írni. De ők nem tehettek így. Az osztrák elnyomatás idején a szivárvány a szabadságot, a gyermek a nemzetet, a hallgató madarak az elcsüggedt költőket jelentették, kiket az allegóriák álarcos írója bátorságra, magyar elszántságra buzdított, a gólya pedig egy elpusz110