Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - HETVEN ÉVE HALT MEG KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Lengyel András: Kosztolányi-dubiózák
Monarchia keretén belül, a magyarság rovására, továbbra is folyhassanak a cseh üzelmek. Nincs magyar, nincs magyarországi ember, ki ne vallaná, hogy már elég a játékból. Kardos, kemény feleletet kell adni a cseheknek, akik odaát miniszteri tárcát vállalhatnak és fényes nappal, hangosan készíthetik elő Magyarország amputálását. Az aszfaltunk, a kövezetünk, a földünk a tanú, hogy hány katonánk van amputálva, hogy hány faláb ropja mindenütt a háború haláltáncát. Szegény magyar mártírok, egy szisz nélkül tűrték ezt a műtétet a műtőasztalon, mert egy boldogabb jövendőről álmodtak, az országjuk megváltásáról, a kloroform álmában. Magyarországnak is műlábat, műkezet és műszemet akarnak adni? E másik operáció, e förtelmes és igaztalan külpolitikai amputálás hírére nemcsak minden épkézláb ember szökken talpra ebben az országban, de az ínségesek, a nyomorékok, az amputáltak is toporzékolni kezdenek szomorúan kopogó falábukkal... Pesti Napló 1917. augusztus 11. Sárga-fehér Tegnap este újra láttunk tömeget. Mióta a háború zsákutcába került, tömeget nemigen lehet látni. Csak a béke hívja össze az embereket. Elsüllyeszthetik a Szinuszt, zsákmányul ejthetnek új naprendszereket, az embereket minden ilyesmiknél lázasabban, komolyabban, becsületesebben érdekli egy nyúlfarknyi békehír, mely még csupa ködbe és sejtelembe van bugyolálva s szemben a másik hír véres kézzelfoghatóságával, puszta remény. A háború ma már mindenkinek - külön-külön való - átka. Csöndesen viszik magukkal haza az emberek, mint egy betegséget, melyen egyelőre nincs segítség, mint egy - sokszor azt hiszik - gyógyíthatatlan betegséget. De a béke közös ügy. Az már csoportokat teremt, az összecsődíti azokat, kik külön úton mennek, az annyi izgalom után is hatalmas izgatószer. Ha az újságok kirakatában megjelenik egy békejelentés, pár pillanat múlva a tolongástól nem lehet elhaladni a járdán. A vasárnap esti langyos közönnyel korzózó tömegben is hívők mentek, a béke hívői. Ismeretlen asszonyok, kiknek nincs gyökerük a Duna-parti aszfalton, riadt szemmel és sápadt, színevesztett hajjal, kezükben mintegy az áhítat kis viaszgyertyácskájával, a hit mécsével siettek a Vigadó felé. Ok - az arcukról lerítt - igazán a békét keresték, most is, három évvel ezelőtt is. Itt kötik meg a békét? - kérdezte egy szegény asszony, a Vigadó kivilágított ablakai alatt, karján egy kisgyerekkel. Fönn a lépcsőn, felelte a portás, balra. Százával ostromolták meg a termet, a lépcsőket, s feleannyinak se jutott hely, mint ameny- nyi helyet keresett. Erezni lehetett a levegőben, hogy először bomlott nálunk - nyilvánosan - egy nemzetközi lobogó, a pápai, a sárga-fehér. A magyar katolicizmus békegyűlésének ez adott igazi jelentőséget. Csemoch János, bíboros hercegprímás, fején kis lila sapkával, igazán harciasán beszélt a békéről. Örvendetes jelenség. Egykor a főrendiházban békésen beszélt a háborúról. Akkor tudtuk, hogy a háború sokáig tart majd, ma pedig úgy sejtjük, hogy a béke közeledik. Hogy magának a kereszténységnek, vagy a katolicizmusnak mi az állásfoglalása - ősidőktől fogva - a háborúval szemben, az nem vitás, s olvasható a bibliában. Itt azonban az Egyházról van szó. Az „ecclesia militans" pedig épp annyira hatalmas, amennyire hatalom nélküli a kereszténység, az erejét, varázsát, fényét nem állítja harcba egy ábrándért, az csak oly küzdelembe dobhatja magát, melynek foganatja van. Ebben bizakodtunk akkor is, mikor a pápa sok tapogatózás után végre határozottan fölemelte a szavát. Ma pedig egyre nő a mozgalom. A csöndes imákból, a hideg oltárlépcsőkön való fohászkodásból, az olvasómorzsolásból gyűlés, szónoklat, testvéri kiáltás lett. 103
